Az enyhén internacionális Code egy igen érdekes jelenség az avantgarde-black horizonton, akik 2005-ben a Nouveau Gloaming nagylemezzel egyfajta robbanást indukáltak. Sajnos a formáció meglehetősen tarka volta és az impozáns és aktív anyabandák miatt (teljesség igénye nélkül: Dødheimsgard, Ved Buens Ende, Manes, Near Mataron, Seth, Enthroned, Ulver, Natterfrost) igencsak kérdéses volt a folytatás, amire végül is csak négy évet kellett várni.

 Szerencsére Resplendent Grotesque ismét egy kiváló, elsőre zavarba ejtő, hosszas ismerkedést igénylő művészi kinyilatkoztatás, ami igazából úgy színtiszta black, hogy köze sincs hozzá, úgy művészi, hogy közben tarkabarka udvari ripacs, úgy mond igazat, hogy mézédesen hazudik. Szenvtelenül a lélekig hatol, beássa magát az elmébe, elveti a csendes őrület magvait, hogy azok ismét hosszú éveken át mérgezzék a tudatot, és felkéri a normálisnak csúfolt deviáns társadalmi konvenciókba meghasonult értelemet egy utolsó haláltáncra. Bevallom első pár hallgatás során kimondottan ellenérzéseim voltak az anyaggal kapcsolatban. Túl őszinte, túlságosan feltárulkozó, túl hirtelen mondja az igazságot az ember szemébe, de ami elsőre hibának tűnt, az idővel erénnyé érett és esszenciája, lényege lett az anyagnak. Anno a Nouveau Gloamingon volt egy, még az összhatásában kiemelkedő albumból is fénylően kitűnő szerzemény, ami igazán meghatározta annak az anyagnak a zsenialitását. Ez a meghökkentően andalgó Brass Dogs, aminek az énektémái hallatán a mai napig feláll a szőr a karomon, amit annyiszor hallgattam meg, hogy törvényszerűen már lilát kellene hánynom tőle, mégsem vesztett egy cseppet sem annyira hirtelen ható mérge az erejéből. A friss anyaggal kapcsolatban azonnal megállapítható, hogy a srácok is ezt az ösvényt érezhették a kivezető útnak a tanácstalanságból, és erre a hangulatra építették fel a teljes új anyagot. Az igazán pazarul, kristálytiszta dübörgéssel nyitó Smother The Crones azonnal megküld egy zseniális és fülberagadó tiszta refrénnel, aminek hallatán az a veszély is fennállt, hogy a srácok ellövik a patront már az első számnál. Szerencsére a színvonal konstans magas marad mindvégig és a fifikás, megtekert igazi nordikus riffel nyitó, ám hamar lenyugvó In The Privacy of Your Own Bones ismét Garm és Simen zsenialitására és hangulatára hajazó énektémájával, komoran hömpölygő mivoltával könnyedén és észrevétlenül utaztatja a gyanútlan hallgatót a saját akarata szerint. De simán kiemelhető az igencsak beszédes címmel ellátott és őrületbe hajló Jesus Fever, a Grimm testvérek mesehorrorának félelmeivel, elhagyatottságával és kilátástalanságával megtöltött I Hold Your Light, a megsebzett és kétségek közt őrlődő lélek és a gonosz párbeszédeként megtestesülő A Sutra of Wounds, vagy akár a záró, arcturusi színpadiasságot is erősen magán viselő The Ascendant Grotesque is.


 Egyébként mindvégig borzasztó izgalmasan lavírozik az épphogy 35 perces anyag a művészi és ripacskodó művészkedés, az élet és a színpadias bohóckodás között. Folyamatos kétségek közt hintáztatva a hallgatót, akivel mesterien játszik, mint egy marionettbábuval a bábmester és mire feleszmél az ember, a szárnyaló tudatszikrázásból kárörvendő kacajjal már rég nyakig ránt az annyira megvetett szentimentális nyavalygásba és teátrális önsajnálat maró kínjába. De jól van ez így, megérdemeljük mindannyian a görbe tükröt. Mind saját boldogulásunk útvesztőjében szánalmasan tekergő kis férgek vagyunk, akik magasztos eszmékről, lélekről és megváltásról károgunk, de csak a kosz, elmebaj és enyészet a megérdemelt jussunk.



http://www.youtube.com/watch?v=hXKvnRikcSw&feature=related