Az ’év egyik legvitatottabb albuma’ címért máris esélyesként szállhat ringbe az eredetileg bostoni
Isis a
Wavering Radianttal; az ötödik nagylemezük kapcsán megjelenése óta zavarba ejtően sok pro és kontra született épp úgy, mint közvetlen elődje esetében. Hogy most ez jó? Hogy
toolos? Hogy elkezdtek megindulni a lejtőn? Hogy már az
In The Absence of Truth-nál megindultak a lejtőn? Hogy elveszett belőlük a lélek és a súly? Hogy egyre jobbak? Rengeteg a kérdés, az ellentmondás, melynek csak egy része oldható fel egyértelműen, végleges döntés pedig talán nem is lehetséges.
Nevezzük akár atmoszférikus sludge-nak, akár ambient metalnak, akár experimentálnak, vagy post metalnak, az
Isis egy meghatározó jelentőségű zenekar volt a kétezres évek eleje-közepéig, sajátos és egyedi hangzásvilággal és mély érzelmi töltettel, mely jelentőségét tekintve odahelyezhető a
Neurosis, vagy épp egyik kevesebbet idézett hatásuk, a
Godflesh mellé. Kiadványaikon végigtekintve nyomon lehet követni, a korai dühös, nyers, agresszív riffelős hangzásuk – a fentebb említett
Neurosis-éhoz nagy vonalakban hasonló jellegű ívet követve – miképp finomodott, árnyalódott, s vált egyre inkább utaztatóvá és hangulatossá. A legtöbben a 2002-es
Oceanic, és az utána következő
Panopticon korongokra esküsznek, azokat tartják a csúcsnak tőlük, ezzel vitába nem akarok szállni, mindenesetre kevesebb ellenvélemény hallható velük kapcsolatban, mint amennyi a
Tool plagizálásával is megvádolt
In the Absence of Truth-nál. A
Wavering Radiant pedig épp ez utóbbi továbbvitelének vehető; teljesen felesleges vele kapcsolatban
Mosquito Controlt, vagy
Celestialt emlegetni (ez amúgy is problematikus és nagyon erősen szubjektív, hisz véleményem szerint sosem készítettek két egyforma lemezt), itt a kevés besúlyosodó pillanat ellenére sincs igazán düh, vagy különösebb katarzis, egyetlen hosszú utazás az anyag. A
Tool hatásokról pedig annyit, hogy bár ez az
In The Absence-nél került csak igazán elő,
Justin Chancellor már a
Panopticonon is szerepelt. Jelen esetben pedig
Adam Jones bukkant fel vendégként két dalban is; az előzetes Cd papírtokján ugyan nincs feltüntetve, melyekben, de látatlanban is a
Hall of the Dead lett volna az egyik, amelyre tippeltem volna; hipnotikusan pulzáló-lüktető nyitóriffje annyira
Tool, amennyire csak lehet, emellett pedig az átkötőként is felfogható kétperces címadóban billentyűzik. A
Joe Barresi biztosította hangzás (ld. még:
Melvins,
Jesus Lizard,
Kyuss,
Queens of the Stone Age, vagy a gyenge és önismétlő utolsó
Satyricon album) bársonyosabb, lágyabb, mint amiket
Matt Bayles ütött össze, tiszta, természetes, a
Stone to Wake A Serpentben pl. a basszusgitár is nagyon szépen szól, de a dalok terén akadnak problémák. Sok esetben egyes részletek maradnak csak meg, egy-egy hangulati váltás a pulzáló, szétúszó gitártémákból a csendes, álmodozó repülésbe, egy andalító harmónia, míg a nagyobbik részük úgy úszik tova, hogy semmire nem emlékezni belőlük: mint ahogy egy utazás alatt megmarad az emlékezetedben egy rét, egy kis falu temploma, egy vasúti átjáró, de a teljes út kitörlődik az emlékezetedből.
Pontosan ilyen ez a lemez is; szerethető és profi munka, de nem igazán érdekfeszítő; megmarad a már idézett
Hall of the Dead nyitánya, a nagyon hangulatos
Ghost Key könnyed kezdőtémája,
Aaron némely énekdallama, vagy a lemez talán legjobbja, a
Threshold of Transformation, de ezen kívül alig valami, s ez az
Isistől sajnos kevés, nagyon kevés. Elvakult rajongóknak ajánlott igazán, a bandával most ismerkedők kezdjék inkább az elején, a maradandóbb hangulatra vágyók pedig inkább próbálkozzanak az utolsó
Callisto-val.