Az 1991-ben alakult holland pusztítóbrigád nyolcadik nagylemezéhez érve is töretlenül rója a szélvész death és csak félve odabiggyesztett black fúzióját. Azt nem mondom, hogy bármikor is valami újat, vagy szemöldökfelhúzást, netán álleejtést indikálót műveltek volna, de kétségtelenül a tábor élvonalában tudják tartani magukat minőségi zenéjükkel. Szerencsére a friss Passiondale-re (csak nekem ugrik be állandóan az Iron Maiden neve??? :D) keresztelt torzszülöttűk sem hoz szégyent a banda fejére.

 Nekem speciel a 2006-os The Toxic Touch nagyon nem ízlett, így hát kicsit félve raktam be a puritán papírtokba gyömöszölt promolemezt a lejátszóba, de szerencsére a The Cross of Sacriface baljóslatú kezdése rávett az előítéletek félretételére, hogy aztán az Under a Darkening Sky láncfűrészes mészárlása kétség kívül eloszlassa az utolsó kételyemet is. Szerencsére a kezdeti kapkodás lazítására a No Man’s Land belsejében megbúvó Bolt Thrower-es középtempós menetelés húz rá egy lapáttal, hogy aztán a Poison Fog pátoszos, kicsit lebegős tisztaénekes kiteljesedése a változatosság oltárán áldozzon, meglehetősen jó eredménnyel. Szerencsére a szólók terén is sikerült a csapatnak a technikavillogtatás mellett, (és esetenként, helyett) az érzésre is figyelmet szentelni, ami akár a hozzám hasonló antiszólós egyének kedvére is tud tenni. A szintén változatos, egész jó kis 2/4-es parasztkodásból és egy rakat svédes tuka-tukából felépülő Drowning in Mud a lemez talán leggyorsabb, black-es betétjével szintén kiemelkedő darab. Az a helyzet, hogy én a Passiondale címadó tétel kicsit lerágott csont kezdésével, ismét a Bolt Thrower - Mercenary anyagára jellemző középlassú gyomrozásával és szinte heavys könnyedségő refrénjével nem nagyon tudok zöld ágra vergődni. Szerencsére a maradék négy tétel újra okosan és emlékezetes pillanatokkal bőven operálva viszi tovább az eddig felvázolt vonalat, ahol a középlassú málházás, a svédes rövidtávfutás és a blackes rekesztések megfelelő arányú főzete ismét minőségi végeredményben ölt testet.

Nagyon sok okosságot, vagy nagy megfejtéseket nem lehet az albumról elmondani. Minőségi, a mai elvárásoknak minden tekintetben megfelelő intézmény a God Dethroned, akik mindig ügyelnek arra, hogy a tábor, ha nem is bővül, de ne is fogyatkozzon. Szerintem aki bírja a modern, némi dallamot sem szégyellő death-black turbulenciát, az simán beállhat a csapat szélcsatornájába. Bár a nagy meglepetések elmaradnak, azonban a csalódás kizárt.