Az Ulcerate ha nem is ismeretlen, de eleddig kevesek által járt ösvényre lépett második nagylemezével, az Everything Is Fire-el. A módosított irányvonal amellett, hogy már nem írható le fontos momentumok elhallgatása nélkül pusztán komplex, technikás death metalként, markáns ismertetőjegyeivel egyben új perspektívákat enged láttatni az új-zélandi banda számára, mind a zenei továbblépés, mind az őket megillető figyelem felkeltése terén.

Az Of Fracture And Failure jogosan érdemelte ki a manapság divatossá vált, majd’ mindenre ráaggatott (azaz többé-kevésbé tartalmát vesztett) komplex és technikás jelzőket, annak a lemeznek a szanaszét tördelt tömény riff- és témaáradata, klinikai precizitása hallatán értelemszerűen vetődött fel a merre tovább problematikus kérdésköre. Az új-zélandi metalosok egy elegáns huszárvágással oldották meg a kihívást; a riffek számát nem csökkentették, de rengeteg disszonáns akkorddal töltötték fel zenéjüket, izgalmasabb alapokra fektették a dalszerkezeteket, a váltások, témahalmozások terén szigorítottak még egy fokot a minőségi szűrőn, s jottányit sem engedtek az intenzitásból. Emellett az addigi egyetlen valós gyenge pontjuknak számító énekesi poszton is jó irányba történtek változások; a félelmetesen rossz hangú Bentől megszabadultak, feladatát pedig a basszusgitáros Paul Kelland vállalta magára. Mindez pedig szinte egy új irány kijelölésével volt egyenértékű; nemcsak, hogy nekik valóban sikerült túlszárnyalni az eddigi teljesítményüket, de egyben friss dimenziókat is nyitottak maguk előtt. Az Everything Is Fire komplexitásban méltó utódja a már idézett lemeznek, de ahhoz képest új elemeket is tartalmaz, előremutatóbb, s rendelkezik egy olyan komor, rideg hangulati többlettel, ami korábban nem volt jellemzőjük. Az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb albumkezdését produkáló Drown Within hat perc alatt akkora utat jár be, mely másoknál a teljes életművet felöleli; gördülékenyen követik egymást a jobbnál jobb riffek, pörgetések, az egyre felkavaróbb momentumok, míg a berobbanó mély, erőteljes hörgésnek már csak learatnia kell az alaposan előkészített terepet. A kultikus kanadai death metal banda, a Gorguts játszott pályafutása vége felé hasonló disszonáns témákat, mint amilyeneket Michael Hoggard és Oliver Goater gitárosok integráltak az új dalokba, illetve a Deathspell Omega házasította utolsó nagylemezén némiképp hasonló módon ugyanezt a black metallal – a rokon elképzelések nyomai hallhatók pl. a Soullessness Embracedben. Az Ulcerate kreativitását dicséri, hogy a non-stop témaáradat ilyen fokú komplexitás mellett sem válik céltalanná és jelentésnélkülivé; a részletek aprólékosan kidolgozottak, az ötletek közt nincs olyan, ami logikátlanul lenne elhelyezve, s emiatt megbontaná az album jéghideg egységét, a váratlan törések, a behozott groteszk diszharmóniák pedig félelmetes atmoszférát keltenek. Nem egyhamar befogadható, vagy könnyen megemészthető hallgatnivaló, nem rendelkezik túl sok kapaszkodóval, sokadszorra is csak egyes témák találnak utat hozzád; ez a lemez nem egyhamar, s nem direkten, inkább hátulról, észrevétlenül ejt rabul, s mutatja meg értékeit.

Egyes részletek, riffek esetében a Visceral Bleeding, illetve a Gorod neve ugrott még be, de inkább csak nyomaiban; ellenben olyan katartikus belassulást, mint a We Are Nilben hallható, vagy olyan nyomasztó atmoszférát, mint amivel a The Earth At Its Knees rendelkezik, legfeljebb az Immolation tudott zenébe önteni még fénykorában. A banda tehát nem előzmények nélküli, kétségtelenül rendelkezik hatásokkal, de ezek kreatív hasznosításával egyben biztosította saját egyéniségét is; ez az elsöprő erejű markáns, előremutató, messze nem tipikus album pedig így méltán érdemel maximális pontszámot.