Ismét lesújtott a kultikus és nagy múltú Necrophobic. Igazi túlélők ők, akik megalkuvások nélküli death-black vegyszerüket immáron húsz éve permetezik a mocsokban fetrengő dekadens világra. Az adott kornak megfelelően, demok garmadájával és egy EP-vel lépcsőről lépcsőre kiharcolták maguknak a megérdemelt elismerést, ami így két évtized elteltével sem homályosodott el. Azon kevesek egyike a svéd teuton banda, akik a már nagyon korán letett mestermunka (Darkside) után is megbízhatóan magasan tudták tartani a színvonalat és a meghasonulás és útvesztés legcsekélyebb jele nélkül meneteltek előre saját maguk által kijelölt útjukon. Igazából azt is mondhatnánk, ha rosszmájúak akarunk lenni, hogy ugyan azt művelik a srácok lassan húsz éve, ám ezt a rosszmájúságot maximum bántó szándék szülheti, hisz ki róná meg a kedvenc fagyisát, lángososát, domináját stb… amiért hosszú éveken át ugyan azt a megszokott elit minőséget biztosítja számára?
Így hát az ezerszer elsütött közhelyeket és a bandával kapcsolatos megállapításokat kerülve elég nehéz is írni a Death To All nyolc pokoljárásáról, ami ismét kiemelkedően színvonalas és igényes brutalizálással kínálja meg a hallójáratokat. Talán az igényes szó fogja meg leginkább a banda zenéjének esszenciáját, ami tökéletesen és ugyan úgy kerüli az öncélú csapkodást, mint a giccsbe, vagy kommerszbe forduló szimfónikusság csapdáját. Pedig a pátoszos férfikórusok ma is ugyan olyan esszenciáját képezik a bandának, mint a trükkös, sokszor Nile-os csavarások és az igazi jéghideg nordikus esszencia, ami csak árad, és árad minden egyes percből. Természetesen azért ne feledjük minden kemény zenék alapjaként szolgáló heavy metalt sem, ami bizony a legtöbb szélsőséges banda velejében megbújik, és alattomosan fejti ki azt az ösztönös lüktetést, ami egy-egy ízes szólónak, vagy nagy ívű refrénnek nyújt tökéletes felvezetést, hogy aztán a Dissection jéghidegen csillogó dallamvilágának megidézésével ismét a megtervezett gyilkolásé legyen a főszerep. Szerencsére az említett magasztos kórusok gyakran tiszteletüket teszik egy-egy hátborzongató kiállás erejéig, ami mind zeneileg, mind hangulatilag megfelelően ellenpontozza a süvítő száguldást és a morajló dohogást. Ebben a tekintetben is érdemes megemlíteni a szintén hibátlan életművel és világszemlélettel megáldott Aeternust is, akik hasonlóan eredeti felfogásban tálalták a dark-black misztikus utazást. Hagyományos értelemben vett refrénekről, szerkezetekről a Necrophobic esetében nem igazán beszélhetünk, ám szerencsésen sikerült a pumpáló agressziót újfent olyan melodikus részekkel nyakonhinteni, hogy minden egyes tétel elkülöníthető egységként szolgálja az egész akaratát, avagy az önálló hanggal bíró fekete pásztorok az individuum erényét magasztalva vezetik egy irányba a pusztítástól megrészegült nyájat. A nyáj, pedig megkapja, amit oly hőn áhít. Erényt, tüzet, virtust, gerincességet, pusztulást, vért, feloldozást és halált. Biztos pont a poshadó és felhíguló fostengerben!