Korábban már olvashattak az érdeklődők oldalunk virtuális hasábjain a svéd zenekar 2007-es debütáló lemezéről, a
Vredskapta Mörkersagorról, így nem rabolnám feleslegesen a helyet és az időt a megalakulásuk főbb adatai, az eddig megjelent kiadványaik újbóli leírásával, felsorolásával, egyből a közepébe vágnék, had lássuk, a második nagylemez, a súlyosan (klisésen) csengő
Ad Luciferi Regnum címre keresztelt 50 percnyi tortúra mit is rejt magában.
Röviden sátánt, száguldást, Jehova-, és krisztusgyalázást, acsarkodást és svéd profizmust, azaz északi black metalt. Hatások terén a
Dimmu Borgir és még hatványozottabban a
Dark Funeral jelenléte érezhető, a teátrális leállások, horrorfilm-jellegű epikus hangulat és a gonosz, effektezett szövegmondás
Silenozék repertoárjából szemezget elég durván – ez rögtön a
Second Key kezdésében tagadhatatlan –, míg a többséget képező szélvészgyors dobokra érkező dallamos sikálást
Emperor Magus Caligula-ék űzik ehhez enyhén szólva is igencsak hasonló formában. A bombasztikus, néhol már kaotikusnak ható darálás hangzása is leginkább a hármas
Dark Funeral nagylemezét idézi meg, de esetleg a
Behemoth neve is szóba hozható, főképp a tömény jelleg miatt – az egyéniség, mint olyan, elfelejthető tehát a
Vanmaktnál. Ennek csekély kárpótlásaképp a lendület szó, mi szó, lehengerlő – sorban özönlenek a gyorsabbnál gyorsabb sikálások,
Gorgoth pedig sűrűn köpködi a képünkbe a primitív sátánkodó litániákat. A számok rögzítésekor elvileg dobgépet használtak a stúdióban (az énekes volt a programozás elkövetője), de session ütősként egy bizonyos
Liedheim neve is fel van tüntetve – ha el tudja játszani, amit a lemezen hallani, akkor jár neki a vállon veregetés a sportteljesítmény miatt. Különösebben fantáziadúsnak vagy változatosnak nem nevezhetők ugyan a dobtémák, de könyörtelenül gyorsan csépelnek, ha kell – márpedig a korong oroszlánrészében kell. Lassabb szám nem is igen található, rövid leállások, némi kimért őrlés előfordul ugyan, ám ezek mennyisége nem számottevő. Ahogy a női éneké sem – feltűnik a már említett
Second Key-ben és a lágyabban induló
The Ascensionben is egy törékeny angyalkahang, rájátszva a szokásos szépség-szörnyeteg klisére, de sokat nem tesz hozzá a lemez fényéhez. Ezt ők is így gondolhatták, mert még a kisasszony neve sincs sehol feltüntetve, kiléte tehát rejtély marad. A számok elég egyformák és nehezen különíthetők el egymástól, köszönhetően az ugyanabban a stílusban, hangulatban íródott riffeknek és a viszonylag egysíkú sebességmániának, így a Cd annak ellenére, hogy eleinte képes lehet elsöpörni olyan dalaival, mint a totális
Dark Funeral-utánérzés
Re-Incarnating Hatred, a színpadias kiállásokkal vegyített
Brethren of Lucifer, a félelmetesen gyors címadó, vagy az
Id XIII Inferni, épp az elmondottak miatt viszonylag rövid időintervallum alatt ki is fullad.
Maga a produkció ugyan elsőrangú, a hangzás bombaszt és a borító is sokkal szebb és mutatósabb a maga templom, tűz és kőből faragott gnóm kliséivel, mint az előző lemez silány piktúrája, de eredetiség terén akadnak égbekiáltó hiányosságok és durva nyúlások is. A dalok elég egyformák, bár profin össze vannak rakva és a hangszereseket sem érheti igazából panasz, a dalszerzés terén még fejlesztésre szorulnak. Egy jóindulatú hatésfél jár nekik azért a bazinagy darálásért, amit összehoztak, de elsősorban inkább csak a fő hatásként megjelöltek rajongóinak ajánlott az ismerkedés. Nekik garantáltan kellemes pillanatokat fognak szerezni.