Witchmaster. Klisés név, kliséktől hemzsegő borító; töltényhüvelyek, pentagram, injekciós fecskendők, s középen a gázmaszkos szolgákat láncra verve uraló pucér, koponyás nőstény… már csak egy kecske, ondó és némi vizelet hiányozna a teljes ördögi pompához. Szóval, ha minden egyes újabb kiadványnál az eredetiséget, újszerűséget, mint fő erényeket kutatod, máris lapozhatsz, de érdemes megállnod egy pillanatra, ha értékelni tudod, hogy egy adott korszellem mind erőteljesebb megidézésére való törekvés mellett inkább az erő feszíti szét a produkciót, mintsem a még soha nem hallott ötletek garmadája.


A negyedik nagylemezüket öt év után megjelentető boszorkánymesterek a lengyel színtér kipróbált arcai, a bandában főképp Profanum tagok találhatók; akikhez egy időre a Behemoth ütős Inferno is csatlakozott (a helyén ma már a Devilyn dobosát, Bastit találod), a basszer / énekes Reyash pedig a Supreme Lord, a Christ Agony és az Incantation nevével is kapcsolatba hozható, továbbá az újraszerveződött Vaderben is játszik. Szóval ezek az arcok szabadidejükben összeállnak, s old school thrash / black zenében élik ki ifjú koruk kedvenc zenekarai iránti rajongásukat; a dolgok legmélyére leásva tehát a Venom, a Celtic Frost, a korai Sodom sötét istencsapásai integetnek vissza, de Lemmy bátyó bibircsókjait is pusszanthatják azért a kis Motörhead feelingért, ami néhol – pl. Self-Inflicted Divinity – kihallható az anyagból. Korszerű, de nem túlmodernizált hangzással ellátott retro a játék neve, azaz thrashes, és még annál is gyorsabb csépelések, lazább kiállások, durva acsarkodás – azzal az echte lengyel akcentussal – és nem szépen kimunkált, inkább csak úgy kertelés nélkül odavetett vijjogó-csikorgó szólók jellemzik ezt a zenét. A töménység, a dinamika miatt adódik némi death metal jelleg is, de ötletek terén inkább a két előbbi stílus a mérvadó. A bestiálisabb részeknél az utolsó Morbosidad lemez ugrott be, bár ők még sátánibbak és elvetemültebbek; illetve ha ismered a perverziókban tobzódó honfitárs Anima Damnatát, akkor is el tudsz képzelni valami hasonlót, visszafogottabbat. A gyors darálások mellett természetesen temérdek régi jó ismerős zakatolós riffet és kiállást üdvözölhetünk, a dalok közül pedig nehéz lenne egyet kiemelni, no, nem a zsenialitásuk, inkább a szűk területen belül mozgó összetevők miatt, a Two-point Suicide például a gyorsasága mellett kellemesen primitív refrénjétől megnyerő – ez alapján mondjuk a Road To Treblinka is ide biggyeszthető –, a Bred in Captivitynek pedig a menetelős riffek kölcsönöznek bájt és kellemet. Utolsóként pedig még a Sepultura Troops of Doomját is eljátsszák, ami becsületükre legyen mondva, egyáltalán nem lóg ki a többi szám közül.

A hangzás arányos és tiszta, bár ehhez a zenéhez egy mocskosabb, zajosabb megszólalást pártoltam volna inkább, ráspolyos gitárokkal és fröcsögős vokállal, de ezt ellensúlyozza, hogy egy másik kritikus pontra, a lemez hosszára nagyon ügyeltek – a fél órán még innen van, ami épp elég. Ahogy mondani szokás, a világot ugyan nem váltják meg, de nem is értelmetlen időpocsékolás belehallgatni a lemezbe. Ja, és a trucizna egyébként mérget jelent magyarul, az u-ra biggyesztett umlaut pedig köztudottan metal, a banda tehát profikhoz méltón mindenre odafigyelt.