Az erdélyi Siculicidium-mal való megismerkedésem jó pár évvel ezelőttre nyúlik vissza. Anno valami pesti bulin a Stygian Shadows bazárjánál akadt a kezembe egy különleges fekete-fehér borítóval fémjelzett turulszobrot (Mádéfalva - Erdély) megörökítő hanglemez, amelynek külsejéről sütött a kezdetlegesség, de valami mégis azt súgta, hogy nem hagyhatom ott ezt a szigorúan limitált példányszámban megjelent anyagot.


A prológusban említett demó nem más, mint a Transylvanian Resistance, a Siculicidium első hivatalos lemeze. Hazaérve aztán ― leszámítva a gyér hangzást és az irritáló dobgépet ― kellemeset csalódtam a gyenge külsőbe ágyazott ütős zenében. Szóval ettől kezdve követem figyelemmel az erdélyi formáció útját, akik azóta készítettek még két szösszenetnyi terjedelmű anyagot, míg végül idén januárban megláthatta az erdélyi fagyos holdvilágot a banda első nagylemeze, az Utolsó Vágta az Univerzumban.

Már a cím árulkodónak tűnt előzetesen számomra, arra vonatkozólag, hogy történt némi transzformáció az eddig megismert Siculicidium-koncepcióban. Átrágva a bookletet, illetve a lemez többszöri végighallgatása után aztán más álláspontra jutottam. A zenekar nem tért le az eddig kitaposott ösvényről, hiszen a székely/erdélyi identitástudattal kapcsolatban álló tematika továbbra is napirenden van náluk, ahogyan a természet és a spiritualitás is. Ezekre az állításokra szolgál tanúbizonyságként a lemez első eszmei tömbje, ami az első négy dalban mérhető. A címek elvont megfogalmazásban jelennek meg, de eme négyesnél az alapkoncepció továbbra is megmaradt az eddig megszokottnál, meglátásom szerint. Amiben újat hoz a lemez, az a groteszk (A sajnálat utolsó lehelete) motívum, illetve a filozófiai mélységekbe bocsátkozó zárótétel (Lebomlás, lelassulás).