Kezdődjék meg az egyház gyalázó és mélysége torkolata, avagy a kissé vicces és abszurd nevű Funebrarum tékozlása. A New Jersey-i srácok 1999-ben alakultak, s műfajilag a death metal berkek várandósai, a megszületett gyermekek mindegyike (szám szerint a második élőhalott) melyet kisebb split és demó abortuszok vetélése ölelt át, fekete burokkal és a maradandó elmúlás neszével. Érdekesség talán, hogy a frontember nem más, mint az egykori Daryl Kahan a kultikus Assück-ből (tehát hozza amit, kell – beteg és agresszív), illetve a basszeros neve talán egyeseknek mond valamit; az Abazagorath-ból került elő. Gyakorlatilag egyedül a dobos tekinthető új legénynek a bagázsból, ám Sean Eldridge játéka igencsak nem egyszerű; bár azt üti mindenhol, amit illik, azért külön kiemelném, milyen komplex dolgokat igyekszik végezni a cinekkel, viszont a duplázójától nem vagyok elszállva, s sajnos az összhatáson ez meg is látszik valamennyire. Na jó! Senki se gondoljon botkezű legényre, üti és veri ő azt, ami kell, csak hát... amúgy ez a bizonyos "csak hát" nem csak a dobok terén érezteti magát!

Ettől még a rossz bélyeget nem igazán süthetjük rá az amerikai barátaink erőteljes burjánzására, amely elsősorban old school elemekből építkezik, s meghatározóan a svéd acélos Dismember és Asphyx köszön vissza úton s útfélen. Rengeteg lassú morajlás és megsüllyedt középtempót kapunk, s pár helyen iszonyatos begyorsulásokat, ennek ellenére a dolog elég egyszerű komponensekből építkezik, némi egyház ellenes propagandával nyakon öntve, a töltelék pedig a fájdalom, az álmok és a túlvilági mezsgyék keresztmetszete. Gyakorlatilag ennyivel le is tudható, az amúgy ügyes, de lényegében teljesen felesleges produkció. A két említett fővonal és hatáselmélet mellett itt-ott az Incantation és az Immolation is megjelenik hosszabb-rövidebb időre. Tehát, a régi sulis halál fém fanoknál a Funebrarum könnyedén betalálhat (ennek ellenére nálam/ nekem mégsem bírt totálisan átjönni a dolog).


A külsőségek nem túl rosszak, no meg a mély hangzást sem érheti panasz; halad, búg, repeszt és szeletel – pár helyen meglepően komor és dallamos szólókkal hadakozva. Természetesen profi zenészek profi anyagját hallhatjuk, azonban semmi olyan elemet nem tartalmaz, amelyben az újítás fikarcnyi szikrája is megjelenne, az old school tekintetében pedig az említett bandák mellett, nem 100% hogy szükség volna a The Sleep Of Morbid Dreams közel 40 percére, apokalipszis ide vagy oda…