A német Dead Eyed Sleeper gyönyörű külsőségei a mélységet és a keserűséget tárják a hallgató elé, ennek ellenére mégsem valami gothic vagy doom formációról van szó (bár ezek is szerepet kapnak benne). A neckargerachi brigád valós kezdete egészen 1994-ig vezethetőek vissza, akkor alakultak Legacy néven, amellyel két nagylemezt és pár kisebb kiadványt raktak össze, de lényegében semmire se mentek – ahogy a kiadók, úgy a siker is elkerülte őket, még 2005-ben is demót csaptak össze, majd végül 2007-ben feloszlottak, pontosabban nevet változtattak s némileg műfajt is. Az alapkoncepció továbbra is a death metal, ám a részben új legénységgel túl is léptek azon, s már az alakulás évében megjelent tőlük minden különösebb előzménytől mentesen az In Memory of Mankind, mely már címében is hordozza azt a mélységet és szöveg – és zenei koncepciót, ami lényegében a most május 15.-én megjelenő Through Forests of Nonentities-ön kapott valós keretet.


A közel háromnegyed órás anyag bővelkedik a monumentális és csodálatos billentyű és hegedű témákban, iszonyatosan mély és melankolikus gothic és doom cammogásokban, s persze a komplex és állandóan burjánzó, szinte már progresszív death metalban. Nagyon érdekes az az elegy, amelyet a Dead Eyed Sleeper közreadott, mert egyszerre brutális és magával ragadó, igényes és pusztító, hasadt-repedt és mégis egész délceg királyfi egy haldokló királyság omladozó kastélya előtt… Olyan csapatok nevei említhetőek meg, mint a Carcass, Brutality, Pestilence, Capharnaum, Edge of Sanity, Immolation, Bolt Thrower, Carpe Tenebrum, Death, újabb Cynic, Kataklysm, s részben hasonló mélységében és szomorkodó elderengő pillanataiban a legutolsó Sinister korong is. A témák egy része old school, míg nagyon mai death riffek is előkerülnek, s néhol hígul egy kis deathcore szerű eleggyel is, de igencsak nem a divat felé orientálódva, inkább színessé, sokoldalúbbá téve ezt a komplex és érett anyagot.


A bevezetőben már utaltam rá, hogy a külsőségek nem éppen azt a zenét sejtetik, melyet az imént boncolgattam, de nyugodjon meg mindenki; csodálatos és ezerszínű leállásokkal és akusztikus bontásokkal tarkított Through Forests of Nonentities bővelkedik a dallamokban és az agresszióban egyaránt, és az érdekes az benne, hogy mindek megvan a maga helye, ahogy a játék és dalok gerince is szépen formált – bár akadnak meglepő váltások és már-már metal határain túllépő fejlődések és beteljesedések is - bár mindez mégsem lep annyira meg, hiszen mégis csak Supreme Chaos Records…. Kiemelném Corny Althammer technikás játékát, melyben a kolompnak is helye van, s a már szinte jazzes fúziók sem maradnak el (ő amúgy anno a Mystic Circle-ben is bizonyított, most sem marad adósa önmagának! – és még a csellóban is ő segít be), ahogy Stephan Wandernoth is pengén hozza az igényes szólóit, s lényegében az egész banda nagyon tud és érezhetően együtt lélegeznek. Vendégzenészként hegedűvel maratja roncsolt ereink Salome Althammer, hogy aztán lassú árral mossa el mindazt, ami egykoron létezésünknek testet adott – ezek a részek, amúgy egyszerre filmzene, eklektikus minimál ipari tézis és post-rock szerűek, melyekben valahol legbelül megbújik a korai Celestial Season. Ha hasonló lemezt szeretnék keresni a zenei világból, akkor azt hiszem némi tévedéssel a 94-es Phlebotomized - Immense Intense Suspense korongját tudnám mellé sorolni, aki ismeri az említett MŰVET (csupa nagybetűvel!!!), annak azt is sejtenie kell, mit is jelent ez itt és most…

…azt hogy szinte remekművet kaptunk, meglepő és egyszerűen művészi. Mindig önmagamba azon gondolkodom, miért is zenélnek még emberek, mikor már annyira nehéz újat létrehozni, hogy szinte már lehetetlen, a dekonstrukció pedig annyira ritkán termel ki valami igazán maradandót, hiszen míg a művészet más perspektíváiban a dekódolt halmazok kohézió képesek valami új létrejöttére (gondolok itt elsősorban az irodalomra és a képzőművészetre), addig mindez a zenék és a filmek világában nonszensz módon nyújt olykor-olykor örömöt mesterkélt tökéletességével. Azt gondolom – sőt! – azt hiszem ez most a Dead Eyed Sleeper-nek sikerült, s nincs is miért mentegetőzniük, ám ettől még nem dőlhetnek nyugodtan hátra egy kényelmes fotelben, élvezve az elégedettség örömét a scenén belül, hiszen már most, a harmadik hallgatás után felmerül bennem a kérdés, hogyan tovább? Mindenesetre számomra az év egyik legkiemelkedőbb és művészibb alkotása!