Elárulom, kicsit félve raktam be a lejátszóba a korongot, mert nagyon tartottam tőle, hogy egy teljesen „gánszra” hangszerelt anyagot kapok majd az arcomba, jelen esetben magyarul, de Istennek hála csak nagyon kis nyomokban, és csak egy párszor lehet felfedezni a nagy kedvenc konkrét hatását. (Az énekben persze erősebben figyel be az
Axl féle hanyag pimaszságot árasztó áthallás, de hát azt hiszem, ez megbocsátható egy elvileg eddig csak tribute band-ként üzemelő csapat frontemberénél.)
A bő negyven percet sikerült korrekt, saját
Hollywood Rose nótákkal megtölteni - a tavalyi szárnypróbálgató, reakciólemérő 4 számos EP már akkor bizakodásra adott okot -, és örülök, hogy a srácok ennyire el tudtak vonatkoztatni az eredeti „mesterségüktől”. (Megjegyzem nehéz lehetett, hiszen
Guns N' Roses tribute-ként lassan, kis határainkat kinőve, már Európa-szerte ismert és hírhedt lett a csapat az évek során. De tényleg, ott a pont, mert amcsi legenda ide vagy oda, elég önálló zeneiségű nótákat sikerült legyártaniuk, és ezzel a kiadvánnyal messzire el tudják majd kerülni a szimpla „kópia” besorolású kategóriát.
A zene nem hordoz nagy okosságokat, viszont ügyesen mozogva jól belakja a bulis rock & roll, az egyszerű, lendületes punk, és a tökös, füstös rockzene által körülhatárolt területet, a szabályt erősítő két kivétel, a zongorás
„Tükörkép”, és az akusztikus, lemezt záró
„Körülöttem mindenki”. Önarcképként, vagy inkább ars poetica-ként leginkább a nyitó
„Én”, és a harmadik
„Sör a földön” című nóta szolgál, váratlan húzásként pedig a furcsa tört ritmusokkal játszadozó
„Jég” és a legsötétebb, legzúzósabb
„Menedék” csal elő elismerő biccentést az emberből.
Az előadásra sem lehet panasz, hiszen a fiúknak bőven volt idejük és lehetőségük összecsiszolódni már, elég ha csak ránéztek az idei, most is fosásig telített koncertnaptárukra.
A szövegek nagy többsége mi másról is szólhatna ilyen kaliberű csapat esetében, mint a piálás, csajozás, bulizás hármasaként leírható sztorizgatásról, és jólesik leírni, hogy többnyire a megfogalmazásban is sikerült a kínos közhelyeket elfelejteni, sőt született egy-két - idővel akár szállóigévé, (slágerré?) is válható – rettentően elkapott pár sor.
A borító a címhez passzolva tényleg a
Minimal Design jegyében készült, de a belső oldalakon azért több az élet, és a szín, sőt egy egészen kellemes mellbimbóval (sajnos nem a tulajdonosával) is megismerkedhetünk.
A megszólalás markáns, úgy látszik
Töfi szolnoki főhadiszállásán a r’n’r is jól szól(hat).
A bemutatkozás elbírálása részemről tehát egyértelműen pozitív, de
Jesse, Vilkó, Zaba, Luki, Viktor és
Cocó „sorsa” – a mostani teljesítményének megítélésével - inkább a zsűri kezében van, hogy az idegen tollak mellett elfogadja-e ugyanolyan rajongással a saját ékességeket is.