A lassan tíz éves svéd csapat négy nagylemezzel a háta mögött már egyáltalán nem számít kezdőnek a szakmában és bizony rossz anyag nem nagyon került ki a kezük alól egyszer sem. Nincs ez másképp az Iron Will esetében sem!

A meglepő Nightingale és Dan Swanö dallamvilággal megáldott kezdés (Like The Oar strikes The Water) hamar halványodik és egy cseppnyi képzavar után, kikristályosodik egy NWOBHM megoldásokkal bőven operáló, de a gyökereket vizsgálva még erősebb, klasszikus heavy-doom anyag képe. Az említett klasszikus vonal azonban csak a felszín, aminél előrehaladva sokkal meghatározóbbá válik a Black Sabbath ős doomja és a Tony Martinos korszak sokszor magasztos, grandiózusabb vonalvezetése. Szerencsére a mélyre nyúlt gyökerekből szár is szökkent és nem csak az ősök véréből él a csapat. Az ősgúnya alól kitekintő arc nem csak ezeréves barázdákat visel magán, hanem a Candlemass, Memory Garden, Cathedral és társaik által kidolgozott ráncfelvarrásnak köszönhetően szimpatikus mosoly tekint ránk, amivel a barátkozás messze nem oly nehéz, mint ahogy gondolná az ember. De hát hogy is lenne az! Mikor mennek ki a divatból a fülberagadó és szívbemarkoló dallamok, jól felépített szerkezetek és mikor vesztik érvényüket a győzelem, a bosszú, az árulás, élet és halál örökérvényű témái? Na persze időről időre e kedves stílus is háttérbe szorul, mint ahogy az értékeket is gyakran az érdekek próbálják elfedni. Persze mint ahogy egy cukormázas, romantikus filmben is mindig a jó győz, ebben az esetben is az értékes zene mindig megtalálja az útját, hogy a felszínre törjön, és szomját oltsa a délibábot kergető vándornak. Szerencsére számokat kiemelni nem kell, nem lehet, ezt ugyanis az anyag egésze egyáltalán nem engedi. Minden egyes tétel egy lélekreptető utazás, jól építkező dráma, ami giccs és púder helyett valódi érzelmeket rejt, valódi szív dobog a valódi testben. Nekem valami miatt állandóan a Black Sabbath Tyr anyaga jut eszembe az Iron Will cseppet pátoszos, de valójában jólesően és ízlésesen pátoszos doom menetelését hallgatva. Bár nagyon sok közeli és távoli inkább vérrokon, mint irigy szomszéd neve jut eszébe az embernek, (Icarus Witch, Reverende Bizarre, Lord Vicar, Manilla Road stb.)  ami inkább a magas színvonal és érzelmi többlettartalomnak köszönhető, mint konkrét zenei párhuzamnak, mégis jól felismerhető a csapat zenéje, bár messze nem eredeti. A hangzás kellemesen vastag, de nem túlpolírozott, igazán hallgattatja magát. A szólók és a nem kizárólag autentikus, sokszor modern megoldásokat is alkalmazó dobjáték tökéletes összhangban van Janne Christoffersson megadallamaival. Nem csoda, hogy ő került a Spiritual Beggars élére is. (Szerencsére Spice meg összehozta az RJ Bandet, aminek szintén nemsokára érkezik a második nagylemeze, így nem egy jó banda tűnt el süllyesztőben, hanem kettő kiváló született és újjászületett) 

 Valahogy olyan érzése támad az embernek az említett és megannyi más vértestvér anyagait hallgatva, hogy mintha ezen a vonalon valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még működne a minőségi szűrő. Alig érkezik gyenge, vagy kimondottan rossz anyag, és ha mégis, úgy tűnnek el, mint muslica a szőlőprésben. Itt nincs mismás, nincs parasztvakítás. Vagy igazi zenét csinálsz, vagy megdöglesz! A Grand Magus tőlem egy nagyon határozott felfelé mutató hüvelykujjat kap most.