Egy nagylemezzel és egy EP-vel a tarsolyában itt a legújabb, kétnyelvű anyaga a már lassan 6 éves múltra visszatekintő miskolci csapatnak. Hogy egy kicsit hazabeszéljek, reményteli a fejlődés, figyelemreméltó a lelkesedés, és úgy kb. nagyjából tetszik is a lemez.


Amit hallunk, az egy precízen feljátszott, dinamikus, kemény metalzene – ha már mindenképpen neveket kell említenem a miheztartás végett - egy kis Iced Earth, Sentenced, néha régi Metallica, és egy kis (megkerülhetetlen) Moby Dick hatással. És végre, túlnyomórészt nem sablonos, magyar (a „XX. századunk”-ban még magyarabb) szövegekkel, viszont ami elszomorít, hogy elég „keskeny”, dinamikátlan megszólalással.

Az „elkövetőket” fényezve, az alábbiakat írhatom: A főnök, Fülöp Gábor, aki gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró, menedzser, webmester, stb. egyszemélyben, nótaírói vénája egész kivételes. A kezében pazar riffkészlet, a hangjában pedig egy kis Smici, és egy kis régi Hetfield árnyalat is van, ami az amúgy heavy-s, power-es témákat szép lassan a thrash felé billenti, és ami egyébként ba..ottul jól áll a csapatnak.

Egy előző kritikámban (Lost Symphony) már méltattam a másik gitárost, Bodor Mátét, aki itt azt is bebizonyítja, hogy nemcsak neoklasszikus kedvencei voltak, hanem ebben a stílusban sem jön egykönnyen zavarba, mivel korrekt, erős, vérbő szólókat szállít. Szomorú tényként kell leírnom azonban, hogy a lemez megjelenése óta már nem tagja a csapatnak. De a magyar nótákat az angoltól elválasztó, tizedik, instrumentális „Dreams”-ben barátságosan vicsorogva, még utoljára kivillantva a foga fehérjét, olyat teker, hogy én még ezt is megbocsám neki. Lehet, hogy tényleg más az útja.

A ritmusszekció biztos, Horváth István öthúros basszuson alapoz, a dobos Czakó Dániel pedig, aki a fent már említett Lost Symphony-ban nem igazán tudott kibontakozni Máté mellett, itt szinte fellélegezve szárnyal, egészen másmilyeneket és másképp üt, úgyhogy be is lopta magát a szívembe. Igaz számomra még mindig egy kicsit lélektelen és szikár ez a széttriggerelt dobhangzás, amire ő az áldását adja, de ezt tudjuk be annak, hogy én már lassan a negyedik x felé kacsintgatok, ő pedig már egy egész más (zenész)generáció szülötte. (Na, mindegy, akkor is lehetne egy kicsit elkoszoltabb, élőbb a megszólalása.)


Végezetül, hogy azért nehogy teljesen polírszaga legyen írásomnak - elvégre ez egy kritika -, nemtetszésemet fejezem ki amiatt, hogy az rendben, hogy manapság már szinte minden CD-t meg kell bónuszolni a jobb eladhatóság miatt, és a srácok merészek és rettenthetetlenek is, mint anno Sztankay művész úr a’la Bors Máté, de nem érzem teljesen indokoltnak az angol verzió erőltetését. Hiszen a kinti piacon, sajnos (sportnyelven szólva), nemhogy tétmeccsen, de még lehet, hogy edzőmérkőzésen sem léphetne pályára az Overload, és nem azért mert nem tehetségesek, hanem a hangzás, a rém erős konkurencia, és egy-két nagyon is egyértelmű hatás miatt. A csapat helyében inkább, három-négy élő felvétellel plusszoltam volna meg az anyagot, hogy bebizonyítsam, koncerteken még tökösebbek, mint a stúdió négy fala között.

Zárszóként, és kéretlen jótanácsként végül türelmet és megfontoltságot ajánlanék a fiúknak, „maradjon” inkább a minél több hazai élő fellépés, és egy erős, fanatikus magyar rajongóbázis kiépítése az első számú feladat (megérdemelnének). Aztán idővel majd jöhet a következő nagylemez, amihez egy csipetnyivel több egyéniséget és jobb stúdiókörülményeket kívánok.