A német
Flowing Tears 1999-ben alakult Wadgassenben, 2000 óta aktívan adagolják a nagylemezeiket, s a debütön
Jade-en még
Stefanie Duchêne a frontember, akit 2002-ben
Helen Vogt váltott fel, aki előtte a szintén a 99-ben alakult Mainzban
Sweet Infernal Noise frontembere volt, a műfaj és a koncepció a két csapat közötti differencia minimális, így tehát a
Flowing Tears negyedik nagylemezénél tart (leszámítva a 2007-es
Invanity-t, amely egy jól sikerült berlini koncertet takar). 12 dal közel 55 percben… lássuk!
A hangzás a műfajnak tökéletesen megfelelő tiszta és mélyre hangolt vezeklést takarja a külsőségek, pedig digitális munkásságukkal erősen a
Paradise Lost-ot jutatta eszembe, amelyet természetesen hatások terén is mérvadónak érzek, zeneileg pedig egy igényes gothic metal tárul elénk, amely szomorkás és borongó, mély és némileg extrém is, így tehát a régi gothic-deathek alappillérei megtalálhatóak, még ha alapvetően nem is ezek relevanciája adja a lényeget. A
Paradise Lost mellett a
My Dying Bride és a
Katatonia,
Atrocity illetve a
Tiamat,
Samael és a korai
Theatre of Tragedy és
Therion neve említhető még meg, igazából a doom és gothic váltakozik itt tiszta énekkel, beszéddelm suttogással és hörgéssel színesítve
Helen Vogt-nak igazán egyedi orgánuma van. A produkció pedig igényes, magával ragadó, avagy aki a műfaj szerelmese, az könnyedén ezt is magáénak érezheti, érdekes hogy az emelkedő hangvétel és szólók ellenére mennyire sulykoló és agresszív riffek kerekednek ki itt-ott, ahogy a némi ipari és elektro jelleg sem tagadható. Nincs igazán kiemelkedő dal, egységében jó, változatos, kellemes dallamokkal (melyek monumentálisak igyekeznek lenni, de inkább csak szépek és gyönyörűek) mély tónusokkal megkenve vezekelnek az örökkévalóság és a haldoklás között.
Nem állítom, hogy a tavalyi év legjobbja lenne, de érdemes rá időt szánni annak, aki kedveli az ilyesmi hangvételű anyagokat, annál ez is örök vendége lesz a lézernyaláboknak…