Nos a svéd csapat nem mást tűzött a zászlajára, mint hogy zenéjükkel azon hordák táborát erősítsék, akik a black metal régi státuszát, belterjesebb, ködösebb mivoltát szeretnék visszahozni. Azt az állapotot, ami az előtt volt jellemző a szcénére mielőtt, ahogy ők mondják „bizonyos zenekarok eladták magukat a nagyobb siker érdekében”. Nekem kicsit ködös ez az „eladás előtti” helyzet visszasírása, vagy hogy mit változtatott a hagyományőrző szélsőségesebb bandák életében a burkolt célzás a Satyricon befutására, de lelkük rajta. Kicsit érthetetlen ez a filozófia a zene ismeretében is, ami a stílus berkein belül kimondottan kellemes, tele fogódzókkal, jól eső szikár északi riffekkel és párhuzamokkal. 

 Ami a zenei elképzeléseket illeti, azonnal rokonítható az IXXI a kultikus Tulusszal, Kholddal és bizony nyomokban a Satyriconnal is. A letisztult hangzás, közérthető, hol lüktető, hol hömpölygő groove-os tempók folyamatosan lendületben tartják a jobbára középtempón menetelő albumot, amit csak némi középgyors kirohanás és hangulatosabb leállás fűszerez meg. Erősen érezhető a korai black’n’roll vonal és a Khold groove orientált blackjének vegyi keresztezése és egyéni megfogalmazása, amitől ugyan próbálnak távolodni a srácok, de elszakadni semmiképpen sem fognak tudni radikális szellemi öncsonkítás nélkül. Azonban a sok zenei párhuzam, szinte alapkövetelmény nordikus riffek, hangulatok, és atmoszféra alól egy-egy érdekesebb megoldás erejéig kibújik az egyéniségre törekvés lólába is. A másik igen fontos párhuzam a többször felbukkanó De Mysteriis Dom Sathanas zenére vetülő szelleme, ami a Western Plagues végére, vagy a komor lassúsággal menetelő záró A Bitter Lessonra is rányomja a bélyegét. A Mayhem nevének ismételt koptatása az IXXI esetében nem csak kötelező kör, hanem beszélhetünk tényleges zenei behatásról, a korai szellemiség bizonyos részleteinek továbbviteléről vagy éppen átmentési kísérletről a XXI. századba. Azonban ez a párhuzam nem csak a zenei alapokban érhető tetten, hanem Totalscorn torokmetsző károgása, sokszor Csihar Attilát idéző vokális kirohanásai –Beyond The Rupture és A Bitter Lesson- is a teuton black csapat kultikus albumát idézik. A törekvés és az elhivatottság az antikommerszség jegyében becsülendő, a zene kiváló, de messze nem egyedi, vagy útmutató. Egyszerűen csak egy kellemes meglepetés, igazi nordikus black unikum a stílus járókájából,  (a bölcsője ugye Norvégia) a szellősebb, lüktetőbb oldalvizet kedvelők számára.

 Mindent összevetve a szokásos promociós észosztáson felülemelkedve nem érzem, hogy maga az anyag valami borzasztóan szélsőséges, csak a „belső kör” számára készült „black árulóktól” való elhatárolódás, zenei definíció lenne. Nagyon is szerethető, élvezhető groove blacket kapunk az arcunkba, amin csak az előtérbe kevert sokszor egy átmetszett torok utolsó, vértől bugyborékoló segélykiáltását idéző vokál szigorít valamelyest.