Persze, hogy az! Maga az önkifejezés a művészet, legyen annak aspektusa és módja írott, rajzolt, nyomtatott, vagy hangban és képben rögzített. Az önkifejezés lényege, hogy ami benned van, őszintén és adottságaidhoz mérten maximalistán felszínre hozd, hogy valamit mutass magadból magadnak és a világnak. S ez a helyzet azzal a csapattal is, melyről éppen most és itt olvasol… A norvég
Ansur neve nekem ez idáig nem sokat mondott, s mosom kezeim, nem is annyira műfajom, amit a három drammeni srác művel, ennek ellenére hitetlenkedve meredek a csodálatos borítóra és a korongon található félelmetes tudásra. A külsőségekért az izraeli digitális művészünk;
Eliran Kantor a felelős, aki olyan munkákkal lepte meg a világot, mint pl. az utolsó
Testament és
Mekong Delta lemez borítója, vagy a hihetetlen komplex és letaglózó
Sickening Horror designja, de mind közül a legprofibb a kritikánk tárgyát képező erőse post-
Dali és
Magritte szín és hallucináció világával megáldott
Warring Factions. Egyszerűen érdemes lenne megvenni hanglemezen és nézegetni egésznap s akkor még egy szót se szóltam a mögöttes tartalomtól. Elnézést kérek mindenkitől, nem tudok betelni vele egyszerűen, de talán megért,
aki egy kicsit elidőzik ezen a csodán!
Ilyen külsőségekhez nem mindennapi zene dukál, és ezzel sincs most gond itt, hiszen az
Ansur második nagylemeze olyan, mint a borítója, meghökkentő és színes, tele furcsa formákkal és megoldásokkal, avagy letaglózó és művészi…
Progresszív metalt rejt, de korántsem a
Dream Theater fanoknak kedvez a szerencse, annál sokkal inkább elrugaszkodó és sokrétűbb. Bár természetesen ez esetben is az építkezés és a virtuóz ki tud jobban játszani mentalitás kerülnek elő, mégis valahogy más és más dimenziókat mozgat meg. Olyan nevek említhetőek meg a több mint egy óra hallgatása során, mint a
Pink Floyd,
Fredrik Thordendal,
Death,
Skyclad,
Edge of Sanity,
Spiral Architect,
Meshuggah és az erősen jazz hangvétel miatt néhol totálisan a
Cronenberg féle
Naked Lunch (
Meztelen ebéd) abszurd filmzenéje ugrott be. Kapunk itt mindent, a pszichedelikus
Pink Floyd elszállástól a
Meshuggah fajta matekos kirakodó rejtvényt és iszonyatosan hangulatos és erős akusztikus és futurikus merülésekig.
Annyira sokszínű és virtuóz a játék és a hangulatok váltása, hogy szavakba önteni is nehéz, elképesztő alkotás, amely teljességével be sem sorolható sehová. Sok helyen azt írták róla, hogy extrém és kísérleti progresszív metal, ami azt hiszem meg is állja a maga nemében a helyét, de a teljes színházi kelléket és a darab romantikus, vidám és megkeseredett, döngölő és szálló önkifejezéseit még sem zárja le, mint halmazt. Sok zenekar egész pályafutása alatt nem hoz létre ennyi ötletet és dolgoz ki, mint a norvég srácok egy-egy dalukban… S ami a leginkább tetszik, az egész művészi és őszinte, nem művészkedő és ki a nagyobb zenész-művész feling!
Mivel zárhatnék egy ilyet, cikket? Ez esetben két dologgal, az egyik hogy az elkövetkező 2-3 hónapban senkit sem „boldogítok” értehetetlen írásaimmal, az angliai kiruccanásom miatt - amire számíthattok, az pár interjú nagy és kevésbé nagy nevekkel, de mindezek legyenek meglepetések. S hogy magát a
Warring Factions-t? Gyerekek! Mestermű! Ennyi… Zoli voltam.