A francia The Oath szerintem idehaza senkinek se jelent semmit, s valójában nem is nagyon fog a jövőben sem. Lyonban alakultak 99-ben, 2000-ben s két évvel rá kibocsátottak egy-egy demót, majd nagy szünet után tavaly megjelent az első nagylemezük The End Of Times címmel - s némileg ötletesebb borítóval, mint az idei 4... a külsőségek olyanok, mint ha Boris Vallejo amazonjait valaki fotómanipuláció oltárán feláldozva elvacakolt volna fél órát. A logó is erősen klisé, pontosabban egy betű font, ennél sokkal ötletesebb dolgokkal is előrukkolhattak volna a francia srácok, mikor maga a zene, ha nem is feszített tempóban, de azért ötlet gazdag.


Pontosan 45 perc vár ránk, a dallamok és őrlős témák közepette, műfajilag a heavy-power black metal lenne a legtalálóbb, de nem az a Bewitched féle (hiszen itt a rock’n’roll-nak nyomát se vélhetjük felfedezni), inkább közelít egy picit néhol a Children of Bodom-hoz, amire a billentyű részletek is rásegítenek. Olyan csapatok hatásai említhetőek még meg, mint a Nagflar vagy a korai Embracing. Néhol egész thrash-es lesz, és penge éles riffekkel szabdalják fel a hallgatót, de az alapvető koncepció a dallamos darálás kásás gitárokkal és szélsebes dobokkal, melyre hörgés és károgás feszül rá (van ahol dallamos éneket is kapunk – pl. A Question of Faith-ben) szép-csilingelő és magasztos szintetizátor felhőkkel. Nincs hiány a virtuóz szólókban, s ahol középtempós ott energikus és pattogó poweres thrash dolgok kerekednek ki.
Valójában nagyon is jó az, amit játszanak, s talán még valamennyire hiánypótló is, hiszen a felsorolt hordák egy része vagy már nem létezik, vagy átalakult, s ilyen téren a francia The Oath azt hiszem remek alternatívát nyújt. Mondanom se kell, hogy a zenészek vérprofik, a billentyűk szinte progresszív és jazz szerű hatásokat sorakoztatnak fel, illetve van, ahol szinte már metalcore szerűvé lesznek – de ez a melodikus death metal reinkarnációnak tudható be, s nem a divatnak. Minden a helyére kerül csakhamar, s a zenei koncepció is megtervezett és komplex képet fest róluk, valahogy mégis… nem tudom, de képtelen vagyok teljeségében dűlőre jutni velük, talán több középtempó kellett volna, vagy fogalmam sincs, de nagyon paradoxon korong lett.

Lehet a befogadás csak nekem ennyire nehézkes, hiszen az évek alatt telítődtem a hasonló atmoszférákkal dolgozó csapatok jobb-rosszabb lemezivel, s talán az is zavar, hogy néhol a korai Cradle of Filth és a Dimmu Borgir neve merül fel. Persze minden keveredik a dallamos heavy metal megoldásokkal, az energikus power őrlésekkel, a néhol erősen thrash orientált riff hegyekkel, és a csépelő dobokkal, melyekért Tyrael, aki hajdanán a Destinity-ben is jól teljesített, itt sem vallott szégyent. Aki vágyik a svéd dallamos melódiák és a szélsőséges norvég darázsfészek egyéjszakás randevújának, felemás gyermekére, az nyugodtan próbálkozzék a lyoni srácok klasszikus zenei megoldásoktól sem idegenkedő új szerzeményével, mely október 2.-tól lesz elérhető a boltok polcain.