A lengyel rémálomgyár; Hesperus Dimension nem ma kezdte beteges kiséletezését az elektronikus zajokon át a szinte már avantgárd berkeket súroló black metal mizantrópiával. Mégis kevés anyaggal lepték meg az ilyes fajta zenékre éhes lombikokat szívesen rázogató közeget, 2000 alakulásukhoz képest, 2005-ben jelentkeztek először a Mental Electricity kislemezzel (a mostani kritikánk tárgya is ez a korong újrakiadva és kiegészítve három bonusz dallal – megint csak limitálva és igényese, az enyém pl. a 351. db – elméletileg az 500-ból…) illetve egy kritikánknál még újabb megint csak kislemezzel, az idén megjelent The Cyclothymic Panopticon-nel. A csapat külsőségeiben a mai modern stencil és pop art vívmányait hasznosította újra számomra erősen Frank Miller féle Sin City lecsapódással. A zenekar megalapítója az az arc, aki anno a Northland-dot egyedül készítette, nekem nagy kedvencem az egyetlen nagy lemeze; a Czernoboh a maga depresszív és farcoló black-dark barlangjaival.

Nos, tehát a Mental Electricity MMVII, mint már írtam egy kislemez és Mental Electricity újra keverése három plusz dallal felvértezve s ha kicsit lejjebb néztek a tagokról egyértelműen a The Kovenant – Animatronic dolgai jönnek le, zeneileg is leginkább oda sorolható, bár a Hesperus Dimension annál sokkal elvontabb, kísérletibb és nehezebben befogadható produkció. Olyan nevek merülhetnek még fel hatások gyanánt, mint a Csihar Attila féle Aborym, Blacklodge és Diabolos Rising.
A dalok többsége samplerekre épül, ám a gitárok ereje nem sokat feszít a feszültségből, és érezni az élő hangszerek keveredését az ipari monstrumok kietlen hadával, suttogás és félelem keveredik ebben a rémálommal és károgásokkal semmibe vesző zaj masszával, több mint 20 percen keresztül. Éppen elég idő ahhoz, hogy ne váljon unalmassá, új és új részleteket fedjen fel eltorzult arcából, s talán éppen ezért félnek a lengyel srácok annyira a nagylemez fogalmától, hiszen mindez 40-50 percben még nehezebbé és talán értelmetlenné is tenné elborult koncepciójukat. A gyermeteg hangok megjelenése, mint kacaj, nevetés és zenélődoboz tovább szeleteli a gyár kimerülhetetlen rémségeit, egy nem kapitalista fogyasztói társadalom számára, a szörnyűség végtelen, ám mint matéria limitált…

A kiadás és a hangzás egyaránt maximálisan korrekt, a befogadás, pedig erősen emberpróbáló és hangulatfüggő. Mivel én fogalmazhatunk úgy hogy a metal vonal mellett a svéd Mental Desrtrucion és In Slaughter Natives anyagain váltam igazán nagykorúvá, így számomra nem jelentett különösebb problémát az értelmezés és befogadás. Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy ezzel mindenki így lenne, ha a fenti nevek mondanak valamit, vagy csak kíváncsi vagy az ilyesfajta hibrid torzókra, akkor tegyél egy próbát, ám nem árt sietned, a tavalyi kiadás is erősen limitált, avagy a betegség még mindig kuriózum és szubkulturális halmazfüggőség.