Akármekkora is a szerelem egy-egy műfaj iránt, előbb-utóbb telítődünk vele még a minőségi kiadványok fogyasztásakor is. Főleg, ha az ember fia kritika írásra adja a fejét és egymás után váltogatja a lemezeket, ugyanakkor mindig akadnak olyan produkciók, amik „beragadnak” másokkal ellentétben a lejátszóba és gyakran az okát sem tudjuk ennek igazán. Sokszor megfelelő hangulatban kap el, vagy olyan húrokat képes megpendíteni ugyanazokkal az eszközökkel, amire más bandák nem volta képesek. Így jártam most a kanadai Numenorean zenekar második nagylemezével, melyet egyszerűen Adore néven kell keresnetek. A csapat a szinte már csúcsra járatott post-black metalt tűzte fel zászlóként 2011-ben indult hajójára, de nehéz lenne őket pusztán ez alapján kategóriába szorítani. Zenéjük bővelkedik death metalból táplálkozó elemekben és az érzelemgazdagságot sugárzó progresszív felfogásért sem kell a szomszédba menniük. Ez utóbbit tartom a barátságunk legfőbb okának, ugyanis az Adore rendkívül széles hangulati és érzelmi skálán képes mozogni választékos eszköztárának köszönhetően annak megfelelően, hogy céljuk épp az atmoszférateremtés, vagy pedig egy agresszív kitörés, melyet a gyűlölet oltárába kapaszkodva adnak elő. A bizalmat gyorsan megalapozta az anyag kitűnő, mindennek teret adó hangzása, valamint az egyszerű, de pofás borító, ami tökéletesen illik a zenéhez.
    A Numenorean esetében egyébként egy fokozatosan fejlődő zenekart kapunk, akik tudatosan alakítják zenei világukat. A projektet a Byron Lemley (gitár) és Brandon Lemley (ének) testvérpár hozta össze, akik a mai napig a fő felelősök a dalírásért. Első, összesen két dalos demójuk elég volt hozzá, hogy valódi zenekarrá érjenek, mivel hamarosan csatlakozott hozzájuk másodgitárosként Roger LeBlanc, basszusgitárosként Alexander Kot, valamint a legrutinosabbnak tekinthető David Horrocks dobos, akinek a játékára amúgy is érdemes külön kitérni, mivel fantasztikusan él és lélegzik együtt az éppen aktuális hangulatokkal és tempókkal. Brandon énekére sem árt néhány szót vesztegetni, mivel a változatossághoz éppúgy hozzájárul orgánumával, mint írói tehetségével.




    Minden finomság ellenére azonban a kanadaiak egy dolgot nem tudtak elkerülni, ez pedig a könnyed hasonlatok felsorolása. Le sem tagadhatnák, hogy imádják a Deafheaven munkásságát, de ismerik a Harakiri For The Sky elvetemültségét is. Néhány megoldásuk hallatán kedvet kaptam a zseniális Blutmond lemezek előhalászásához, de vannak itt egyéb áthallások mind a progresszívebb, mind a death metalosabb irányt nézve. Ettől függetlenül egy fiatal és ambíciózus zenekarról beszélhetünk a Numenorean kapcsán, akiknek azért bőven akadnak saját ötleteik és a zenéjük inkább táplálkozik a felsoroltakból, mintsem szolgalelkűen másolná. Amiben viszont bőven vehetnének példát, az az egységesség kialakítása, ugyanis az Adore minden jósága és finomsága ellenére elég szakaszos és tördelt lett a rövid instrumentális tételeknek köszönhetően, amiknek semmi létjogosultságát nem éreztem, mivel a dalok amúgy is rejtenek magukban elég elszállós pillanatot. Kinek van kedve egy olyan komplex, remek gitárdallamokkal kezdődő tétel után például másfél percnyi pengetést hallgatni, mint a címadó Adore?



    A világmegváltástól tehát távol áll a Numenorean alakulata, de második nekifutásra sikerült egy olyan anyagot letenniük az asztalra, ami után már figyelni fogom a nevüket a lemezek sokasága között, mert okozhatnak még kellemes perceket, esetleg meglepetést a jövőben.