Reménykedtem benne, hogy a hivatalosan március 13-án megjelenő új Max és a haverok (mostmár így fogom hívni őket Soulfly helyett) album legalább kis mértékben megpróbál majd új territóriumokra evezni, de most hogy meghallgattam, annyira nem lepett meg az eredmény, miszerint erről szó sincsen. Igaz, a World Scum című dal már januárban letölthető volt a netről, és már az megcáfolta az ilyen irányú feltételezéseimet, de nem akartam végítéletet mondani addig, amíg nem hallgatom meg a teljes lemezt. A probléma az, hogy a 2008 elején megjelent Cavalera Conspiracy album óta a jó öreg Max Cavalera teljesen egyvágányon "halad" előre, mintha eszébe sem jutna egy kis változatosságot becsempészni a muzsikájába. Még ugyanebben az évben (!) kiadott egy Soulfly (bocs, Max és a haverok) albumot is Conquer címmel, és ez szinte egy az egyben ugyanazt tartalmazta, mint a Conspiracy Inflikted-je. Örülünk persze, hogy Max végre otthagyta a nu-metal és az alternatív hardcore borzalmait (emlékszik még valaki, hogy az első két Soulfly lemezen vendégszerepelt Fred Durst, Corey Taylor és a Deftones énekese, Chino is?), és végre visszatért Sepulturas gyökereihez, az igazi, vérbeli thrash-death metal vonulathoz, mert hát a rap-metal és a női vokálok, vallásos szövegek időszaka sötét szégyenfolt Max bácsi életútjában. A baj az, hogy míg a Sepultura annak idején képes volt mindig valami újat felmutatni anélkül, hogy átmentek volna klisébe, a Soulflynak ez nem akar sikeredni. 

A 2005-ös Dark Ages óta viszont Max elkészített két Cavalera Conspiracy és két (mostmár három) Soulfly albumot is, de a dolog odáig fajult, hogy a két formációt én már, hallásra legalábbis, alig bírom megkülönböztetni egymástól. Sajnálom, de ötödjére ugyanazt hallani már roppant unalmas és meglehetős fásultságra, fantáziátlanságra enged következtetni, mint akik kifogytak az ötletekből. Ha mondjuk ez az album a Dark Ages után következett volna, biztos jobban örülnék neki. Azt meg kell azért említenem, hogy az Enslaved önmagában egyáltalán nem rossz, csak éppen semmi (semmi!) új nem történik rajta, ha pedig nem tudnak semmi újdonsággal előállni, akkor inkább hagyják az egészet, mert ez így nem fog működni. Aki hallotta az előző két Soulfly és Cavalera Conspiracy albumot, az lényegében hallotta ezt is. Gyors, tempós, brutális thrash metal, Max Cavalera jellegzetes hörgései és üvöltései, sok-sok vendégszereplő, most pl. itt van Travis Ryan a Cattle Decapitation-ból, amely egyébként a világ egyik leggyengébb death metal zenekara (lehet megkövezni, de én így gondolom, egy-két számot hallgattam meg csak tőlük, aztán föladtam), aztán itt vannak a Soulflyra oly' jellemző bugyuta dalcímek és szövegek. Már a 2010-es Omen album dalcímeit is megmosolyogtam (Mega-Doom? Jeffrey Dahmer? Vulture Culture?), itt meg olyanokat kapunk hogy Gladiator, American Steel, Legions, a már említett World Scum vagy a személyes "kedvenc", a Revengeance (hmmm). Most belekötöttem még a dalcímekbe is mert annyira kukacoskodni akartam, de a helyzet az, hogy magával a zenével igazából semmi baj nincs, igényesen megírt és eljátszott dalok ezek, helyenként roppant erős és súlyos riffekkel, nagyszerű gitárszólókkal, de mint mondtam, semmi újdonság. A szövegeket meg figyelmen kívül lehet hagyni, Max ezen a téren sosem volt egy agytröszt. És hogy további pozitívumokat említsek, van itt néhány emlékezetes szám is. A World Scum pl. meglepően jól keveredik az extrém black metal hatásokkal (itt hallhatjuk egyébként Travis Ryant), a Redemption of Man by God rendkívül brutálisra és agresszívra sikerült (itt meg Dez-t hallhatjuk a Coal Chamberből), a Plata O Plomo pedig egy érdekes, portugál nyelven elkántált nóta, némi spanyolos flamenco-val megfűszerezve, ilyesmit utoljára a 2004-es Prophecy albumon csinált Max és brigádja. A mélypont pedig kétségkívül az utolsó dal, a már említett Revengeance. Értem én, hogy Max nem kifejezetten örül nevelt fia, Dana Wells meggyilkolásának, de könyörgöm az 15 évvel ezelőtt történt, ha jobban nem is, de annyira már túltehette volna magát az eseményen, hogy nem a huszadik Soulfly-dalt írja meg ebben a témában. Hab a tortán, hogy ebben a dalban ismét hallhatjuk Max valódi fiát, Ritchie Cavalerát, akinek hangja szerintem minden jóra való thrash-fan rémálma. A fickó azóta sem tanult meg normálisan vokálozni, hangja egyszerűen fülsértő. Nem értem, mi szükség volt erre, nagyon sokat lehúz egy erős közepesnél amúgy sem jobb album összértékéből. A pihentető instrumántális szerzemény pedig ezúttal elmarad, Soulfly VIII-t nem találunk az albumon, kár, mert ennek jelenléte legalább koncepció tekintetében megkülönbözetetné a lemezt egy Cavalera Conspiracy albumtól. És hogy végül a külsőségekről is beszéljek valamit, az album borítója engem erősen emlékeztet a Sepultura 1993-as Chaos AD-jának borítójára, csak épp kevésbé igényes, kevésbé kifejező, de a koncepció szerintem ugyanaz. Akkor most megmondom azt is, hogy miért "Max és a haverok" lett a neve Soulfly helyett, ha ez esetleg nem egyértelmű: az egytlen állandó tag maga Max Cavalera, bár Marc Rizzo gitáros jó ideje vele van, de ő meg az alapításnál nem volt még jelen, és akkor a rengeteg vendégzenészről (ez mindig is jellemző volt a Soulflyra) ne is beszéljünk. Hogy a legutóbbi album óta mennyit változott a felállásuk, annak még nem néztem utána.

Max Cavalera-rajongóknak biztosan tetszeni fog a lemez, nekik ugyanis bármit ad ki a kezei közül a fickó, az bejön. Az Iron Maiden és a Slayer meg már 25 éve adják ki ugyanazt, mégsem kötnek beléjük a rajongók. Aki viszont valami újszerűt, egyedit, fantáziadúsat akar hallani, az jobb ha elkerüli az Enslaved albumot, ők ugyanis valószínűleg bealszanak rajta, de legalábbis nem fogják tudni megkülönböztetni a dalokat egymástól (az utóbbi probléma rajtam is kiütközött néha, az album hallgatása közben). Összességében tehát egy tipikus, őssepulturára hajazó thrash-nosztalgiázásról van szó, főleg azoknak, akik nem bánják, hogy megint ezt kell végighallgatniuk, még akkor sem, ha a Sepultura 1989-es Beneath The Remains c. albumának címadó dala önmagában többet ér, mint ez az egész album, vagy akár a Soulfly teljes diszkográfiája. Én személy szerint inkább hallgatnám meg ezt még tízszer is, mint a Derrick Green által vezetett új Sepulturának bármelyik erőltetett, művészkedő, irodalmi művekre épülő koncepciós hulladékát, amely alól a tavalyi Kairos album sem volt kivétel. Annál azért Max és brigádja mérföldekkel jobbakat alkot ma is.

Viszonylag jó lemez, semmi több. Azon pedig nagyon izgulhatunk, hogy vajon mit hoznak össze Cavaleráék a következő két éven belül. Az eddigiek alapján biztos óriási meglepetés lesz...

60%