10 db Septic-eposz gondoskodik a hallgató maradéktalan szórkoztatásáról. Így kell ezt. - A hatásvadászaton túl is rendben van ez a banda. :) - Aki most ismerkedik a zenekarral, az a régebbi albumait is jobb, ha mihamarabb előveszi, megéri. :) Garantálhatom, hogy ez az opusz sem csak az egyszer hallgatható albumok sorát képezi. :)
Aki kedveli a végtelenbe vesző epikus blekk metált, annak szíve rajta. Művészi, de az átütő sikerhez ennél több kell. Hosszú, hosszú és hosszú. Az üresjáratok pedig nem teszik hallgatóbaráttá az opuszokat. Kár érte, akár remekmű is lehetett volna, bár ezt az unalmas karogás rendesen ellensúlyozza.
Kivételesen nem megyek most bele olyanba, hogy milyenek a gitártémák, vagy a vokálok és nincs is kedvem veszekedni ezen. Mert jól lehet valakinek nem jönnek át ezek a Line 6-es erősítőből született riffek, vagy épp' a kinai számazású Ganganbaigal hangjával vannak bajai, mégis mindezen túllépve egyben meghallgatni a Tengger Cavalry dalait ezek a hiányosságok eltünnek. Maradjunk annyiban, inkább érdekes, mint hogy maradéktalanul és fenntartások nélkül tetszen. - A hegedű amúgy az egész albumot elviszi a hátán, s az egyébb népi hangszerek, amit fejből fel se tudnék sorolni. :) - U.i.: ... s tényleg, a torokéneklés! (Köszi, Naga!)
Elkövettem azt a hibát, hogy belehallgattam a törpök halálmetáljába, s rendesen szétlapult az agyam. Dobból és gitárból azt hiszem mostanra csordultig teltem, meg is feküdte a csepp kis lelkem. :D Aki túl tud lépni azon, hogy Tolkien műveinek feldolgozását nem csak epikus power és fekete fém stílusban lehet megvalósítani, és kedveli a death metált és/vagy egyszerűen csak szórakozni akar, annak a Khazaddum jó választásnak tűnhet. - Ha a dob koncerten is ilyen gyilkos, akkor végünk... Tögyfapajzsos legyen veletek. :P
Ez a post death/black hatású zene rendesen próbára teszi az ember tűrőképességét. Még mindig keresem magamban, hogy mi is akar ez lenni tulajdonképpen, mert inkább tűnik egy jazz zanészekből álló bürleszknek, mint metál zenének. Nem innovatív, csak szimplán idegesítő, de nagyon... A számok felépítésével sem sikerült megbarátkozni. - A stílus híve próbálkozhatnak, a többiek meg jobb, ha valami direktebb, instant zenei anyaggal probálkoznak. -
Egy előnye azért van: rövid.
Talán az én készülékemben van a hiba, de az egysíkú, jellegtelen vokállal támogatott és a témákban meg-megkadó blekk metál nem a szívem csücske. Az a széttördelt ritmusvilág, amely a Sinmara-t jellemzi, az olyan egyszerű lelkek kedvét hamar elveheti a zenétől amilyen jómagam is vagyok. - Ebből, így bőven elég egy EP. (Mondjuk a Nine Halls-ra már én is csettintettem egyet, az közel tökéletes.)
Először megijedtem kicsit a hangzástól, mert szerintem nem kicsit tompán "pufog" az egész produkció, aztán végighallgatva az albumot, egyszerűen csak a Season Of Mist kiadó számlájára írtam az egészet. - No, de hogy mit is rejt a D.W.E.F. által megfestett zeni kép? Csak szimplán azt, amit itt úgy neveznék, hogy az Emperor hiánypotló zenekara. Már rég vártam egy ilyen produkciót, amely feledteti a császár hiányát. (Az album egyetlen igazi hátrányaként a "gyetva" hangzást említeném, de ez szerintem csak nekem fáj.) - Szóval, aki csak most ismerkedik a stílussal, vagy egész egyszerűen csak az anyatejjel szívta magába a black metal-t, annak illik ez a muzsikát meghallgatnia.
Nos, ha progresszív rockról van szó, akkor inkább Rush, - mert ez kérem nem progresszív metál. :) Az Aleksandar Zivojinovic vezette zenekarban azért több van, - az éveknek hála - mint a Leprousban, de ez nem azt jelenti, hogy enyivel le is lehet írni a zenekart. Az Einar Solberg hangja köré írt dalokat közel kell engedni, s hagyni kell, hogy hasson akár a vénáinkban szétáramló vér. Engedni kell, hogy egészen a sejtjeinkig jusson, s ott maradéktalanul felszívódjon. - Szóval, aki itt valami fullra járatott prog death, stb. albumot keres inkább lapozzon, nem lesznek agyonhajtott distorsion-ök az biztos. A többiek meg üljenek le szépen, s szánjanak maguknak szabadidőt végighallgatni a Malina dalait. Megéri az időt az a közel egy órás zenei utazás.
Prog/tech death, s ezzel kb. elmondtam mindent. Jellemezően a legtöbb amerikai bandához hasonlóan itt is profi a hangszeres tudás, csak épp' nulla benne a lélek. Igazából a technikai fitymacsattogtatáson kívül nem sok mindenre emlékszem belőle a lemez végighallgatása után. - A "hárfával" és a szintis betétekkel meg nem tudtam mit kezdeni, itt a használatuk inkább idegesítő, mint sem egy amolyan plussz. Ráadásul a témák ezzel a deathcore-os vokállal eléggé kihozzák a kontraksztot mert ez a legkevésbé sem egy szimpla death-es hörgés. - Ha elsőalbumos zenekar lenne mondhatnám, hogy ez még útkeresés. Kár érte, pedig imádom a progresszív dolgokat... (A 7 húros gitárok vs. B-re hangolt 6 húrosok hangzása között azért észre lehet venni a dolgokat. Nem kevésszer tünnek fel djent-es témák is, amitől pedig rendszerint a hideg verejték elönt.)
Nem semmi egy halálmassza, jól bele is léptem. Az Aad Kloosterwaard által vezetett holland halálbrigád most jól megmutatja, hogy miként fogja leolvasztani a pofánkról a bört.
Szamomra kezdi elveszteni a varazsat, a regieket jobban szeretem.
Ez fasza volt, nem utott agyon de elveztem.
Hatalmas csalodas, kurvulas a kobon, nem zavar ha valaki tobb penzt akar es ezert eladja magat, mind ezt csinaljuk, de engem ez a produkcio nem izgat.
Egynek elmegy..
Untatott, par perc elvezetes, de egeszeben sok.
Na ez nagyon eltalalt most, kar hogy rovid.
Egyertelmuen az idei ev egyik legjobb albuma itt a HP-n, gyorsan kedvencem lett, hosszu baratsag lesz ez ugy velem. 11pont.
....//.,,,11////.l1.......
Jo, frankon jo, de ez az ablak keret?? Kicsit tulvan ertekelve.
Nagy kedvenceim lettek az utobbi idoben.
Van a szimfonikusra megírt rész, meg van a metal. Külön-külön nem feltétlenül lenne kiemelkedő egyik sem, de mivel mindkettő úgy lett megírva, hogy összetartsanak, mint a tetőn a gerendák, így már minden rendben van. A szimfonikusok határozottan filmzenés történetmesélések, hangulatkeltések- és fokozások, míg a metal hol aprít és döngöl, hol pedig elringat, ilyenkor jön jellemzően a tiszta ének is a képbe. Alapvetően minden hatásvadász, blockbuster módjára megírt, de kit érdekel, ha a végeredmény ilyen szórakoztató? Azért nem 10, mert nem az a mindegy mikor veszem elő lúdbőrözök kategória. Vitathatatlanul szépen illik a sorba, amit eddig letettek az asztalra, ami esetükben folyamatos magas minőséget jelent.
Nem adja meg magát egykönnyen, ami nem is baj, mert mostanában hamar elunom az instant dolgokat. Eddigi kedvenc az Umbre in piatra apuse.
Az előzőt jobban szerettem, magasabban is pontoztam. Jobban szerettem volna, ha anyanyelvükön szólalnak meg. Nekem ez így már nem olyan autentikus. Kb mint a Ghost in the Shellt angol szinkronnal nézni. Istenkáromlás! A hangszerelés és a koncepció a lágyabb irány mellett is hangulatos és tetszetős. A keverés már persze aránytalan, de messze hangulatosabb és érdekesebb, mint sok technikai maszlaggal elborított mészárszék. Ennek hangulata, lelke van.
A dobhangzás kegyetlen rossz. A szintiszőnyeg fel-feltűnése felesleges. A gitártémák középszerűek. Az ének egysíkú, ötlettelen. Az egész produktum leginkább felesleges. Ezzel a pontszámmal még határozottan "jófej" is voltam. Vissza is kapcsolom a klasszikus indiai zenét, amit most e miatt félre kellett tennem.
Elsőre ennyi. Nehezemre fog esni, hogy még hallgassak belőle. Akik szeretik a hangzást és a hangulatot, azoknak csemege lesz. Ez már az első tétel után le fog jönni mindenkinek. Számomra ez meglehetősen semmilyen. Nem érzem a lüktetését, az energiáit. Untam magam.
Az Aphotic Womb egy erősebb alkotás volt, bár azzal sem voltam maradéktalanul kibékülve. Vannak ennél ütősebb 2-3 számos EP megjelenések is a piacon. Ezen még melózhattak volna.
Még érlelem. Számomra ez elvontsága mellett is direktebb, mint mondjuk a Lo-Ruhamah. Hangzásban és megoldásaiban is erőtől duzzadó, sodró lendületű, felesleges művészkedéstől mentes, mégsem hagyja ki az építkezést, kiállásokat. A basszust mondjuk jó lett volna hagyni érvényesülni, hogy színesebb legyen a végeredmény. UPDATE: a dob egy idő után nekem sok volt, valszeg a triggerelés a bűnös valóban. Lemez végére kb szétverte a dobhártyámat a pergő és a lábdob is. Valamint több helyen beugrott a The Ocean, akik szintén németek és korai fázisukban bizony nyomtak ilyen, de még ilyenebb, értsd: hangulatosabb és erősebb anyagokat. Érzek némi lufit a produkcióban.
A Dodecahedron idei lemeze mellett a másik, vele egyenrangú csodálatos teljesítmény. Aki hallja, az csapkodja a seggét a földhöz, aki nem, annak meg felesleges is ide minden szó. Na jó, azért egy pár szó mégis: az ének zseniális. Cizellált, finom, érzelmileg nagyon gazdag és olyan tisztán cseng, mint a kristálypohár. A kiénekelt dallamok sem hétköznapiak, messze van ez a kommersz popzenétől. A zenéből kilúgozódott a metál, de olyan ritmikája, megoldásai vannak, amik másfajta mélységet adnak a zenének, mint amit a metállal el lehet érni. Szóval itt most kiderül, hogy ki mennyire nyitott az adott hangok befogadására. Megfejtés: ne azzal foglalkozz, hogy ki énekel, hanem azzal, hogyan és mit. Ne azzal foglalkozz, hogy mennyi a gitár hanem azzal, hogy milyen a basszus és hogyan simulnak egymásba a hangok. A koncerten meg tutira lefosom a bokámat majd a gyönyörűségtől!
Nem érintett meg a hangulata. Leginkább nem érzek hangulatot, csak magas hangszeres teljesítményt öncélúság nélkül. Vizsgamunka katarzis nélkül. Ráadásul nem is az én tárgyamból vizsgáztak.
Engem fáraszt sokadjára ugyan azt hallgatni. Stílusgyakorlatnál alig több. Részemről továbbra sem sikerült kitörniük a korábbi másodvonalból. A hangzás se segített a barátkozásban.
Olyan, mint nyáron a Balaton. Néha egy-két napra kikapcsol, de tovább maradni már dögunalom számomra.
Lásd kritika.
Kissé kiheréli a cuccot a hangzás és az időnként förtelmes ének, de tobzódnak az ötletekben és nekem a gitár is nagyon tetszik!
Ez a hangzás...borzalmas. A nem megszokott témaválasztáson túl pedig marad néhány jó téma és aprítás, ami alap egy death lemezt figyelembe véve. Fura, de a vokál tetszett, rég hallottam ilyen öblös, agresszív, mégis tiszta hörgést.
Nem rossz ez, van egy morbid szépsége, pusztán a dalírás sikerült nagyon unalmasra. Idő kell neki, hogy beérjen, de nincs kedvem többször meghallgatni ennyi jó lemez mellett.
Sötét és hangulatos black metal, de harmóniáival nem tud számomra az jó, de felejthető minőség fölé emelkedni. Kicsit fárasztott is, ami nem túl jó egy rövid EP-re nézve.
Egy ideje hallgatom és még emésztem. Lehet beérik a kerek tízes is a végére, eddig minden esetre a kör lemeze és felfedezettje nekem. Na jó, legyen 10...
Pont olyan értetlenül állok előttük, mint a Steven Wilson rajongótábor előtt. Számomra ez egy közel órás nyávogás egy férfitól, amitől falnak tudok futni, életlen, összefolyó dalokkal. Időnként fel-fel sejlik a múltból összelopkodott, minőségi prog-rock, valamint jó téma és ötlet, de ebben a közegben nekem nem működnek.
Szerintem is inkább technikás, mint progresszív, viszont így is élveztem.
Gyönyörű borító, erőteljes zene. Lásd: Entity kritika:)
Aki death metal lemezre vágyik és nem akar kockáztatni, annak tökéletesen megtérülő befektetés.
Nem hallottam eddig tőlük semmit, de ez után sem fogok törekedni rá, mert nem nekem zenélnek. Fesztiválon, késő délután, egy sör szorongatva el tudnék rá bólogatni, de a nekem tetsző részek között túl sok a töltelék dzsidzsi. A lemezt hallgatva az fogalmazódott meg bennem, hogy olyasmi ez, mint a középidős Dimmu Borgir, csak tremolo picking és károgás helyett itt mélyebb tónusú ének, meg pm-os, modernmetalos gitár van. Ha Boymester hasonlatát tovább vihetem: én magára a Balatonra se vagyok kíváncsi.
Boymester ismertetője alapján találkoztam a zenekarral, elemezgetés helyett n+1.-ként én is annyit írnék, hogy lásd ismertető - az ott olvasottakkal egyezik a véleményem, annyival kiegészítve, hogy a tiszta éneknél a román nyelvet nehezen dolgozza fel az agyam, nem tetszik ez a nyelv (a dallamok jók), valamint hogy engem a "töltelék" részek sem zavartak. Van egy olyan érzésem, hogy a következő lemezre még szellősebb irányba mozdulnak majd. Jó lemez.
Jáájj. Ha nem látnám a metálarhívon hogy ennyi albumuk van azt hinném, hogy ez valami kezdeti szárnypróbálgatás, amiből tenggernyi idő múlva valami jó is kisülhet. Gagyi gitártémák gyenge hangzással, az énekről gyakran a Bëlga Sámán című remek tétele jutott eszembe, az Ashely pedig széles mosolyt csalt az arcomra, ezzel együtt vált teljesen komolytalanná a produkció. Talán a To The Sky és a Prayer az értékelhető momentumok a lemezen.
Kedvelem Tolkien világát. A zenekarnévből és a borítóból következett, hogy ezt a tematikát feldolgozó muzsikára számíthatok, az azonban meglepett, hogy heavy/power és/vagy black metal helyett death metallal próbálkoznak az amerikai srácok - sajnos elég sablonos módon (nem túlkomplikált, de nem is primitív), itt-ott aláfestve némi egyszerű szintis témával. A lemez hangzása valamiért nem kerek (majd valaki megszakérti), nekem úgy tűnik, hogy a dob/cin keverése van elrontva - eleve kell pár dal, míg nagyjából rááll az ember füle -, s ettől, meg a kicsit egyszerűcske borítótól van az egész produktumnak egy amatőr bája. A hangzáson kívül még probléma volt nekem, hogy nem igazán tudtam a death metalhoz társítani a Középföldéről bennem élő képet. Próbáltam hozzáolvasni a dalszöveget, aminek az lett a vége, hogy a ritmizálásról eszembe jutott a Vegan Black Metal Chef, onnantól meg az egész album elvesztette a komolyságát :P
A borító nagyon tetszett, kíváncsivá tett, aztán a zene elsőre ilyen 5-6 pont körüli csalódás volt, majd több hallgatás után felkúszott nyolcig. Nem túl triviális black/death keverék (előbbi túlsúlyban), jó hangulatokkal - a stílus iránt érdeklődő, kellő nyitottsággal rendelkező és türelmes hallgatók számára beérhet.
Az izlandi zenék iránt van benne egyfajta indokolatlan érdeklődés, rajongás - létszámukhoz képest meglepően sok jó alkotás készült ott. Kifejezetten tetszik a Sinmara-féle black metal, mind a dallamvilágot, mind a hangzást tekintve, mely nem túlpolírozott, de érthető, hangulatot teremtő. Ez az EP nem a Svartidauði / Misþyrming féle disszonáns vonalat képviseli (pedig tagátfedés van), hanem kellemesebb dallamokat felvonultató dalokat tartalmaz. Nekem az énekkel sem volt semmi bajom. Az angol és az izlandi nyelv egyaránt jól működik ennél a zenénél.
Nagyjából a kezdetektől követem a zenekar pályafutását, végig magas minőségben hozzák a modernebb hangvételű, tiszta hangzású, fasza gitárdallamokkal operáló gyors black metalt. A szövegek németül íródtak, így nem tudom miről szólnak, viszont a nyelv "barátságtalan" hangzása passzol a zenéhez. A dobosuk, mint egy gép, öröm hallgatni, ahogy játszik, és élőben is érdemes őket megnézni, mert eddigi két koncertjük alapján elég profin adják elő a szerzeményeiket.
Nem szeretem az effajta progresszívnek mondott rockot, az ének pedig a "nem tetszik" és a "kifejezetten irritál" skálán mozog - jobbára az utóbbi tartományban, ráadásul hosszú is. Amúgy profi, ügyes, slágeres, meg minden, csak soha többet ne halljam...
Remek prog/tech death lemez, jó gitár és basszus témákkal, teletűzdelve apró finomságokkal, kiállásokkal, hangulatokkal. Szerencsére nem esnek az öncélú hangszermaszturbálás csapdájába, hanem dalokban gondolkodnak. A borító ordít egy profibb művész sötétebb hangulatú feldolgozásáért.
Korrekt, masszív, tempós, de semmiben sem kiemelkedő régi sulis death metal a holland veteránoktól, itt-ott némi billentyűs hangulatkeltéssel.
A Septicflesh megközelítése a zenéhez egyenlő James Cameron hozzáállásával a filmkészítéshez. Minél drámaibb, dagályosabb, díszesebb legyen, de a minőségi faktor magasan maradjon, ne torkolljon giccsbe az egész. Én szeretem Cameront, és a Codex Omega is jó lemez, egyszerűen fogósak a dalok! Egyelőre a Dark Art és a Martyr a kedvencem a lemezről.
Érdekes, hogy Temesvár mennyire jelen van az underground extrém metal szintéren a többi nagyobb erdélyi városhoz képest. Ami még meglepőbb, hogy jobbára minőségi produkciók kerülnek ki onnan az underground zene sötétebb, atmoszférikusabb fajtájából. Nekem kimondottan szimpatikus, hogy az extrém vokál és zene mellett sokan felfedezik a tiszta vokálban és a szép dallamokban rejlő lehetőséget. Ezt az Argus Megere ki is használja. A hegyek és általában a természet nyújtotta érzések nagyon őszintén fogalmazódnak meg a szövegekben, és ennek van egy magába szippantó ereje. Nagyon hangulatos lemez!
Egy valaminek látszani akaró nagy semmi. És milyen idegesítő is! Persze simán benne van, hogy én nem értem a dolgot, vagy csak taszítjuk egymást, mint két mágnes.
Egyetértek azzal, hogy a primitívség kölcsönöz némi bájt a lemeznek, én mégis változtattam volna a keverésen, dobhangzáson. Bukkannak fel jó témák, a dobos is kellőképpen (néha túlzottan) nyughatatlan, de ez még nem a nagyok minőségi szintje, sem összkép, sem ötletek terén. A Gyűrűk Ura világa hozzám is nagyon közel áll, de annyi bőrt lehúztak már róla, hogy immúnis lettem rá. Nem oszt, nem szoroz.
Hangoztattam már, hogy alapvetően nagyon szeretem ezt a death/black metalban gyökerező, szerteágazó elemekből táplálkozó kavalkádot, de a Venenum, a Predatory Light, a Jordablod, az Execration legújabb lemezeihez képest ez nem nyújt sokat, a zseniális Morbus Chronról és a Chapel of Disease-ről ne is beszéljek. Az említettekkel ellentétben itt kevésbé megjegyezhető témákkal találkozni. Korrekt anyag, egyébként.
Egy alap sztenderdet tartó, jónak mondható black metal EP, nagy ördöngösség nélkül.
Tényleg jó kör ez! Tele van erős, jó lemezekkel a 350. HP. Ahol a hagyományosabb tekerős, károgós black metalt hallani, ott mérsékeltebb lelkesedést vált ki bennem, de szerencsére az album nagy része ennél jóval izgalmasabb, összetettebb. Van mit felfedezni benne, van benne érzés, a Skepsis Part I. számomra a csúcspont.
Megosztó lemez. Mivel olyan tájakon járnak, ahová már nem mindenki tudja őket követni, sokan lemaradnak és haza várják őket, mondjuk a Bilateral által nyújtott otthonba. Csakhogy vannak örök utazók, és vannak otthonülő típusok. A Leprous az előbbi kategória. Az én fülemnek ezek a tájak, bár idegenek és szokatlanok, mégis káprázatosak! Persze azt, hogy honnan indultak, látni, érezni lehet. Vannak gyökerek, amelyek barázdákat hagynak, de ugyanakkor új színek, új érzések, új tapasztalatok varázslatos garmadája a Malina.
A progresszív konvencionális, szótári jelentése (előremutató) és a közszájon forgó jelentése (amely egy stílusbeli besoroláshoz áll közelebb) között különbség van. Mindkettő létezik, mindkettőt el lehet fogadni, de tisztázni kell, ki hogyan értelmezi! A Dream Theater progresszív metalt játszik, azaz ez a stílusbeli besorolásuk, (a zene összetett, és a 80-as évek tradicionális heavy metal dalaitól eltérő szerkezetű és hosszúságú szerzeményeket tartalmaz). Amikor elindultak, a szó szótári értelmezésének is megfeleltek. Ma már nem. A Leprous progresszív, mint előremutató, és mellékesen a stílusbeli besorolásuk is progresszív metal/rock/pop(?). Az Inanimate Existence közelebb áll a progresszív közszájon forgó jelentéséhez, inkább a stílusbeli besorolása progresszív (azaz hasonlít azokhoz a zenekarokhoz, akik először játszottak ehhez hasonló technikás death metalt, ami akkor előremutatónak számított). Na, egy szó, mint száz, izgalmas lemez ez.
Annak dacára, hogy kiszámítható megoldásokban bővelkedik a lemez, a nagy közös kincstárból ügyesen gazdálkodnak a veteránok. Sőt, a kiemelkedő ötletekre ujjal is rá lehet mutatni, kézzelfoghatóak. A Cross the Styx és a Diabolical Summoning lemezeket nagyon sokat hallgattam anno, de ahogy teltek az évek, félúton elvesztettem a csapattal a fonalat. Az új anyag mindenesetre egy meg nem fáradt, izmos csapatról árulkodik.
A Communion és az azóta megjelent lemezeik mind 10 pontosak nálam, ahogy ez is. Kiváló a hangzás...Spiros vokálja szerintem zseniális és a szimfonikus elemek is nagyon el vannak találva.
Ahol nem az atmoszférikusség erőltetése megy az kifejezetten jó, a többi meg átlagos...
A folkos és a mongol népzenei elemek még nem is zavarnak annyira, de a vokál tönkreteszi az egészet nálam.
Meglepődtem, hogy Tolkien nem csak a Summoningot és az őket többnyire koppantó bandákat hatotta meg, hanem egy brutal death metal csapatot is. A vokál az lehetne változatosabb, amúgy rendben van ez az album.
Szeretem mikor egy banda kreatív és szerencsére ez náluk is tetten érhető. Remekül ötvözik a post black metalt a death metallal, egy-két dal nehezen érik be, mehet feljebb is a pontszám....
A debüt lemezzel már felhívták magukra a figyelmet a tömény black metálukkal. Csak így tovább!
Továbbra is hozzák a német srácok az eddig megszokott szintet. Mestermű ez is!
Egyik Leprous lemezen se tudtam megkérdőjelezni a tagok technikai tudását ahogy itt sem, egész egyszerűen nem bírom elviselni hosszabb távon Solberg "nyávogását".
Ezer meg egy számra találhatunk a technikás death metalt játszó zenekarok között olyanokat akik magukra húzzák a progresszív jelzőt, szerencsére az Inanimate Existence ezt tökéletes arányban és minőségben vitte véghez. Köszi az ajánlónak, van esélye oda érni a toplistámra az év végén.
Nálam ez egy átlagos death metal lemez, ami nem rossz de nem is kiemelkedő.
Egy ilyen múltú, nagyságú és tudású bandától az a minimum elvárásom, hogy a gitárokkal is hozzák a megjegyezhető emlékezetes témákat, ne csak sokadrangú reszelést produkáljanak egy album 70%-án, mert ha lekapcsolnánk a billentyűsöket, akkor egy igazán sivár death metal-t kapnánk. Amúgy más gondot nem érzek, a vokál nagyon erős, a hangzás gyalul.
Lásd Boy"DOOM"mester kritikáját.
Ilyesmire gondolok, amikor azt írom egy bandáról, hogy hiányolom a helyi ízeket. Itt ez meg van, és az eredetiség teljes fényében pompázik! Vannak hiányosságok hangzásban, hamiskás az ének itt-ott, de nem zavar mert ez egyedi!
"Fussatok bolondok!" .....mert a dobhangzás tönkretesz mindent, leépíti az agyad.....
Nagyon tetszik az az irány amit mostanában felbukkanó amcsik játszanak, ez a death/black metalban gyökerező extrém muzsika, amit mai kor poszt és atmoszférikus szelleme leng körbe, amit elsőre nem lehet sem szeretni, sem gyűlölni, mert annyira összetett és szerteágazó, figyelmet igénylő. Akinek van ideje elmerülni benne, az szeretni fogja.
Kellően sötét és túlvilági, mégis megvan benne a szépség. Szeretem ezt az újkori sűrű/masszív black metal hangzást ezzel a kínzó vokállal! A gyökerek az Emperorig nyúlnak vissza egyértelműen. Ormstunga!!!
Egy bizonyíték a lemez arra, hogy mi mindent el lehet játszani gitárok segítségével, mennyi és mennyi hangulatot képesek vele megidézni egyesek, ha tudják mit akarnak. Ők tudják!
Ez sem nekem szól.....
Egyetlen bajom vele, nem érezteti azt, hogy újból és újból meghallgassam.
92-es Cross the Styx lemeztől ismerem és követem a Sinistert. Kiváló lemezzel tették le a névjegyüket akkor a színtéren, aztán jött 25 év a homályban, sok gyengébbnél gyengébb lemez, szétszéledt tagok, mára csak Aad maradt meg magnak. Viszont ez az album nagyon jól sikerült! Megleptek! Merték tágítani a saját határaikat, persze nem lökték le Lucifert a pokol trónjáról, nem újították meg a műfajt, egyszerűen beszórtak némi szinti és akusztikus fűszert a fortyogó kondérba, amitől elkezdett nálam működni a Sinister. Vastagon, brutálisan szól ez a fekete mise, jó dalokkal teli pakolva! Év végi listás.
Őket még a kilencvenes években hallottam először, valaki adott egy másolt kazót, amin a Temple of the Lost Race EP szerepelt, helykitöltőnek. Imádtam. Azóta teljsesen más a stílus. A Dimmuval állítanám párhuzamba, azzal a különbséggel, hogy a Septic szerintem szórakoztatóbb.
Iszonyat hangulatos.
Volt itt a hp-n régen, de mintha egy másik banda lett volna.
Tetszik. A stílus és a tematika egyáltalán nem illik össze, de sebaj...
Nem tudok okosat mondani. Nem zavart, de untam.
Mindíg is tetszett, amit csinálnak, de azért ehhez több meghallgatás kell. Egy után ennyi.
Engem ezzel vallatni lehetne.
Csodálatos. Nem ismertem eddig. Nekem a borító is tetszik, csak úgy árasztja a Lovecraft hangulatot.
Megvettem cd-n is.
Továbbra is értetlenül állok a Speticfleshet övező kultusz előtt. Számomra nagyon műanyag a zenéjük és a koherenciát is maximálisan mellőzik. A hangszeres témák jobb esetben is csak átlagosak, a szimfónikus részek pedig nagyon erőltetettek.
Boymester kritikájával teljesen egyet kell, hogy értsek. Összességében eléggé erős anyag lett az üresjáratai ellenére. Azért itt fontos kiemelnem, hogy más örülne, ha az albuma "csak ilyen" üresjáratokból állna. Az atomoszférikus címkét nem érzem igazán jogosnak, mert sokkal többet nyújtanak szimpla agonizáló lebegésnél.
Az előző albumukat még én ajánlottam be, de ezzel most nem tudok mit kezdeni. A mongolok most csak kehes, túlfésült sörényű lovon érkeztek meg. A harcos nomád népeket manifesztáló atomszféra eltűnt. Helyette minden stúdió kompatibilis...
Eléggé egykaptafára mennek a számok. Az amcsi death folklór számomra nehezen akar összekeveredni Középfölde mesevilágával. Néhol Nile utánérzést sugárzonak témák, persze sokkal gyengébb minőségben. A szimofónikus betétek teljesen feleslegesek.
Kényszerűen a sötét hangulatra hegyeztek ki mindent. Valahol a két szék közé estek, mert technikás témákat képtelenek írni, de hangulatot sem tudnak teremteni. A hangzás kifejezetten ront az összképen, nagyon tompa és dinamikát mellőző. A basszus azért szépen szól...
Az izlandi címke sem biztosíték arra nézve, hogy műfaji újraértelmezéssel lesz dolgunk. Sokszor egészen kellemes, már-már magasztos The Great Old Ones-i magasságokba sodródnak a gitárfutamok, de soha nem verik ki a plafont. Nem maradnak elég ideig morózusak, felkavaróak. A kikényszeritett hangulat minden szám közben megtörik. A sorjás vokál pedig néhol már túl sok, szívesebben hallgatnám csak a hangszerek hömpölygését. Ezektől eltekintve erős anyag lett.
Többször is nekifutottam, de soha nem akarta megadni magát. Magas színvonalon tolják a post elemekkel színesített atmoszférikus black metált, de semmi kiugrót nem hallok itt. A dob is sok volt néhol.
Nem mondomhatnám, hogy átérzem az új album minden pillanatát. Nekem az énekhanggal semmi bajom, csak zeneileg nem érzem annyira megkapónak ezt az albumot. Lehet, csak nem vagyok olyan most hangualtban...de még fog kapni esélyt az elkövetkező hónapokban.
Nem tudok semmi különösebbett hozzátenni Weide gondolataihoz. Egyszerűen ezek a srácok úgy nyúltak a prog death metálhoz, ahogy a műfaj azt megérdemli. Végre valaki nem az Opethet koppintja. A szólók és minden extra gitárhang nagyon szép és egyben egyedi színezetet ad a témáknak. További örömre ad okot számomra, hogy itt végre a basszus is saját életet él. A borító viszont szerintem ótvar gagyi...
Sablon halmaz.
Egyértelműen 10 pont! A Titan-t mai napig imádom, de ez annak fényében is ledöbbentett, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy sokkal jobb lesz annál is.
Majdnem rányomtam a 10-est elsőre, még azért nem kapkodom el. Nagyon az én hallójárataimra lett kódolva.
Egyedi és újszerűen hat, bár lehet csak az európai fülnek. Levonás az a hangzás és néhol már zavaró ének és zenei furcsaságok miatt van. Biztos összeállna az egész idővel, de a szabadidőm/energiám véges és hatalmas a kínálat jobbnál-jobb zenékben. Végére már lefárasztott, nem adok 7-et.
Na igen ez a dobhangzás gyilkos. Annyira gyilkos, hogy számomra kiÖLte a zene élvezeti értékét és a hörgés sem győzött meg, legalábbis a keverés. A gitártémákat amennyire a szőnyeg alá söpörve ki tudtam hámozni, eléggé tucatnak tűnnek, a szinti is idegennek, erőltetettnek tűnik ebben a halmazban. Gyenge. Javaslom a névváltoztatást KhazadDRUM-ra!
Nem jutott elég időm, csak egy késő esti 1 hallgatásra. Fura szerzet. Amúgy nem untatott, nem okozott meglepetéseket sem.
Jófajta.
Ha most nem ugrok be a HP-ra, ez a lemez talán el is megy mellettem (ahogy eddig a banda is kimaradt.) Köszi az ajánlónak! Weide nagyon jól megfogalmazta a lényeget! Valamiért a TGOO jut eszembe még, ők keltenek hasonlóan jellegzetes atmoszférát a gitárharmóniákkal. Rákattantam, ahogy az előző albumukra is, ások visszafele, ha azok is állítólag ennyire jók!
A "változás" szerencsére a minőséget nem érinti, kiváló lemez lett ez is. Az éneken gondolkodtam el, hogy korábban nem zavart ez a fejhang, mostanában kissé hangulatomtól függ, ingadozik a zseniális és a néha furcsa között. Aztán rájöttem, az igazság az, hogy a hiba bennem van, mert teljes mértékben rendben van, a zene meg pláne.
Nem rossz, de valahogy a lélek hiányzik belőle. Ütős hangzás, technikásság, illetve jó megoldások azért vannak bőven. A végső sorsát az idő eldönti.
Pár kiváló témára felkaptam a fejem, amúgy hozza a szintet, amit egy jó death metal lemeznek kell, semmi több.
Sajnos ez az első albumuk amit eddig halottam, de úgy érzem, hogy meg fogom hallgatni a többit is, mert nagyon tetszik amit csinálnak. Nagyon jól ötvözik a death metalt szimfonikus elemekkel.
Korrekt atmoszferikus black metal sok üresjárattal.
Különleges és egyedi. Szerintem kiemelkedő a legtöbb folk metalhoz képest. Ráadásul nagyon érdekel a mongol történelem és kultúra, így nem tudok rá kevesebbet adni.
Név és borító alapján valami Summoninghoz hasonlító zenét vártam volna, de hamar rájöttem, hogy ez nem az. Bár a technikás death metal nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, de szerintem ők kifejezetten jól játszák. Tetszik a zene témája és a háttérben az atmoszférikus részek.
A zene kellően erős, dinamikus és szerencsére nincs túljátszott szólókkal tele. A hangzás is teljesen jó. Nem tudok mibe belekötni. Debütáló albumnak tökéletes. Hatalmas köszönet az ajánlónak!
Unalmas.
Kellően sötét hangulatú és fagyos black metalt játszanak az izlandi srácok, de a vokállal nekem sem sikerült megbarátkoznom.
Bár nem az én világom ez a zene, műfajában korrektnek érzem. De az ének az borzasztóan idegesítő. Kár érte, mert szerintem ettől többre lennének képesek.
Sem a progresszív, sem a technikás zenék nem igazán az én világom, de ez mégis tetszik.
Átlagos.
Hallgatás közben a "több a füstje, mint a lángja" érzés kerített hatalmába.
Ahogy többen is jelezték, ez akár egy kiváló album is lehetett volna. A dinamikus black metalra kötőféket raktak. A ballasztot leginkább nem is az atmoszférikus részek, hanem a szintetizátor jelenti. El tudtam volna viselni a billentyűs hangszer hiányát.
Mintha Rammstein alapokra pakolnának folk témákat. Tömören így lehetne jellemezni a művet. Hullámvölgyek, hullámhegyek (To the Sky, Me against Me) egyaránt találhatók a sorban, de a vokalizálás ront az összképen. A The Choice of My Mind pedig úgy szól, mintha Lenny Kravitz alkotta volna.
Sokat elvesz az élvezeti értékéből, hogy a dob és a hörgés ennyire rátelepszik a zenére, és elnyomja a gitárt, ami, mint egy fuldokló, néha feljön a felszínre, majd ismét lemerül. Pedig még a gitárjátékban látok a legtöbb "fantáziát". A témaválasztás se szerencsés, inkább illene ez a zene egy sci-fihez, mint fantasyhez.
Egy újabb jöttünk, láttuk, elfelejtjük mű a tengerentúlról. A zene még megállna a saját lábán (persze azért az sem eget rengető), de az ének teljesen külön életet él, vagy inkább szenved. Jobb lett volna közös nevezőre hozni ezt a kettőt, mert így csak egy újabb káoszjelenséget ismerhetünk meg.
Direkt megnéztem, hogy a Nexion EP-jét hol vették fel, mert itt is ugyanazt az izlandi ködbe burkolt hangzást kapjuk, pedig többet érdemelne ez az anyag. A gyenge láncszemnek én is az éneket érzem, meglettem volna nélküle. Remélem, a következő lemezre már módosulnak az előbb említett gyengeségek, mert potenciál az van a csapatban.
Bármennyi időt hagytam neki, nem tudott befurakodni a kiváló black metal albumok közé.
A hangszeres zene nagyon jó, de bevallom őszintén nem bírtam végig hallgatni, mert az énektől a falat kapartam...
Vannak albumok, zenék, művek, amik minden erényük ellenére se találnak utat a hallgatóhoz. Részemről ez a lemez pontosan ilyen. Remek progos gitárfutamok, döngölő death riffek, a dobolás kitűnő, a hangzás remek, csak épp nálam hiányzik az a bizonyos felemelő, magával ragadó érzés. Meghallgatni azért erősen ajánlott, hátha másnál célba talál!
Nekem a holland bandákkal kapcsolatban általában fenntartásaim vannak, de most el kell ismernem, hogy ez a lemez az idén eddig napvilágot látott legjobb death metal album.
Azt a... bevallom, kissé féltem, mert az "alapműnek számító" Communion és a zseniális The Great Mass után a Titan számomra -ha nem is óriási lejtmenetnek-, elég nagy visszalépésnek érződött. Valahogy nem tűntek olyan érzékletesnek és erősnek a dalok, mint az előző albumokon. Itt viszont görög barátaink visszatértek ahhoz a karizmatikus, kifejező hangzás- és dallamvilághoz, ami szerintem a legjobban jellemzi az újkori Septicflesht. A szimfo- és kórusrészek valami brutálisan hidegrázósra sikeredtek, Spiros hangja még mindig a pokol feneketlen mélységeiből előtörő kátrányos magma erejével és öblösségével kúszik a hallójáratokba, a dob- és gitártémák ellenállhatatlan fejázásra kényszerítenek, ráadásul azt kell mondjam, itt minden szám egy kibaszott Septicflesh sláger lett, de komolyan! De hogy ne csak ömlengjek, arra ki kell térnem, hogy a szövegek túl egyszerűek (nem a szó pozitív értelmében), de legalább olyan velősek és célirányosak, mint a banda kegyetlen hangzásvilága. Rajongóknak szerintem egyértelműen kötelező vétel, de igazából bárkit magabiztosan el fog tudni szórakoztatni ez az album, aki nyitott erre a stílusra.
Szerintem viszonylag jó arányban van itt prezentálva minden, a hangulata is hamar elkapott az albumnak (hiába néhol a dagályossága), annyira túlnyújtottnak se éreztem. Szóval elég gyorsan összeállt egy kerek egésszé a mű, de hosszútávú barátságot nem fogunk kötni. Pér hát múlva szerintem már a nevükre sem fogok emlékezni.
Olyan ritkán üti fel a fejét akármilyen folk muzsika a HP berkein belül, hogy engem örömmel tölt el minden ehhez hasonló üde színfolt. Főleg, ha még az annál is ritkább tradicionális közép-ázsiai folk keveredik a heavy fémmel. Bár a két zene fúziója számomra nem érződött tökéletesnek, ahogyan ez a néhol felbukkanó dörmögős, mormogós tradicionális mongol torokének sem nyűgözött le, összességében érdekes és egyedi anyagnak lehettem fültanúja. Azt mondjuk alá kell írnom, hogy az Ashley tényleg elég meredek volt... De ettől függetlenül nyomassatok még sok ilyet, komolyan felüdülésnek számít a sok fekete fém és halál metal között! :)
Imádom a Tolkien által megalkotott világot, imádom a death metalt, imádom a tematikus albumokat... mi sülhet el rosszul? Igazából semmi, maximum azok a gikszerek, amit már pár pontozó említett. Az ének elég egysíkú, a hangzás kissé fura, de én sem tudom megfogalmazni, mi is pontosan a bajom. A dobot viszonylag hamar megszoktam, sőt, igazából illik is ebbe a közegbe. Mondhatni középföldés a hangzása! :) Bírom az ilyen csapatokat, akik ennyire szeretnek elmerülni egy bizonyos lore-ban, majd erre a tudásra ráhúzni egy élvezetes zenét, ami nem kényszeredett, nem erőltetett és a maga nemében izgalmas is. A szinti betétek szerintem nagyon kellettek ide, sokat dobtak a hangulaton. Lehet még érni fog, lehet ebben csak ennyi van... majd idővel elválik, de én most megelőlegezek ezeknek a LOTR fanoknak egy kövér nyolcast. Baruk Khazâd! Khazâd ai-menu!
Van egyfajta szuggesztív pulzálása, lüktetése az egész albumnak, ami baromira bejön és nagyon könnyen elindít bennem valamit. Alapvetően az avant-garde megközelítés sem áll tőlem távol, na meg pont ma hallgattam egy kis Sigh-t, szóval mondhatni elő voltam hangolva egy ilyesmi albumra. Viszont a változatossága és a néhol eszméletlen jó témái ellenére jó pár helyen annyira szétesik az egész, hogy az ember egyszerűen elveszíti a figyelmét és az érdeklődését. Én azt mondom, pihenjetek rá az albumra, mert tartogat érdekes és értékes meglepetéseket, de szükségeltetik hozzá jó adagnyi nyitottság és ráhangolódás. A Rending kiugróan bejött, és a borítóért is jár az elismerő bólintás, remekül illeszkedik az album stílusához és hangulatához.
Kiváló hangulattal és kifejező dallamokkal megtámogatott erős fekete fém ez, aminek -ahogy Nascence is írta- egyetlen gyenge pontjának én is az egyhangú, néhol szinte monoton éneket érzem. Sajnos ez utóbbi néha olyan szinten ülepedik rá a többi témára, hogy minduntalan eltereli, elvonja a hallgató figyelmét az amúgy szuper hangulatkeltő gitárfutamokról. A skandináv mitológia szerelmesei, illetve tudói a dalszövegekben is bőven elveszhetnek, engem viszont összességében nem fogott meg annyira az anyag, hogy késztetést érezzek arra, hogy mélyebben elmerüljek benne. Viszont az erős hetes helyett megkapja a gyenge nyolcast, mert ha ilyen EP-kel lenne elárasztva a színtér, akkor senkinek sem lenne oka a panaszra.
A black metal atmoszferikusabb hajtása szerintem egy olyan önállú műfajt képzett, amivel nem igazán lehet mellélőni. Mármint annak, aki szereti ezt a műfajt. Az én megközelítésemből kiindulva bátran ki merem jelenteni, hogy nagyjából ezek az egy tőről fakadó zenekarok egy olyan biztos alapból táplálkoznak, amihez ízlés szerint lehet hozzápakolni a post-, atmoszferikus- és egyéb extrém elemeket, a végtermék nem igazán szokott kiugróan rossz lenni, mert egyszerűen túl szilárd és körülhatárolt az egész zsánernek az alapja. Persze lehet itt is kísérletezgetni meg kissé más oldalról közelíteni a dolgokhoz (lásd Ghost Bath), de egy banda egyedisége csupán abban áll, hogy az egyéb elemeket milyen mértékben vegyíti a fekete főzethez. Így ha a hangszeres tudás és az érzék megvan egy csapatnál, akkor ott gyenge anyag nem születhet. Ezeknek a németeknek pedig aztán bőven van érzékük ahhoz, hogy milyen arányban is kell adagolni a melodikusabb, agresszívabb, postosabb, elszállósabb, vagy éppen az alapokhoz visszanyúló elemeket, hogy egy bitang erős végterméket adjanak ki a kezük közül. A dobmunka szerintem egyenesen mesteri, de minden más is ott és úgy van jelen, ahogy annak lennie kell. Nincs mese, októberben irány a koncert, addig pedig hadd ülepedjen és érjen tovább a Finsterre. Azzal amúgy tisztában vagyok, hogy sok zenehallgatót kifejezetten irritál a német nyelv, de itt tessék igyekezni valahogy túllendülni ezen, mert egyszerűen vétek lenne a deutsche Sprache miatt felelőtlenül dobni ezt az anyagot! :)
Ejj, hol van már a Tall Poppy Syndrome agresszív progresszivitása, vagy a Bilateral mély pszichedéliába mártott tébolyultsága. Nem azzal van a bajom, hogy "ellágyult" a Leprous az évek során, mert a lightosabb prog rockot/metalt is mesteri szinten művelik, hanem egyszerűen az irány nem tetszik, amire szépen lassan áttért a banda. Ha műfajában kéne értékelnem, akkor ez egy remek album, viszont ha a teljes Leprous diszkográfiához mérem, akkor sajnos csak erős közepes. A zsáner hívei nem fognak fanyalogni, én viszont inkább előveszem a norvég srácok 2009-es és 2011-es albumait.
Szereted a progresszív metált? Hát a technikás death-t? Ezeket együtt? Szereted a vaskos riffeket, a váratlan ütemváltásokat, a brummogó basszusjátékot, a néhol már pszichedelikusnak ható eszement elborulásokat, de mindezt úgy, hogy a dallamok nem vesznek el ebben a kaotikusnak tűnő örvényben? Mindezt egy konceptalbumba ágyazva, megspékelve egy olyan zseniális borítóval, ami rögtön magára vonja az ember figyelmét, egyben képes is visszaadni az egész lemez hangulatát? Akkor izzítsd is be a kaliforniai srácok legújabb agymenését, ha pedig bejött a dolog, nyugodtan tégy próbát az előző albumaikkal is. Mindegyik ugyanazokból a műfajokból táplálkozik, de más arányban vegyítve azokat, más megközelítésből nyúlva hozzájuk, ezért tök egyedi és másfajta mindegyik LP-jük. Vicces amúgy, hogy többször bekerült már a "lejátszási listámba" több albuma is a srácoknak, de a nevüket sosem jegyeztem meg. Hát, a mostani művük után nem fogom elfelejteni az Inanimate Existence nevet, az már biztos.
Pont úgy érzek ezzel a lemezzel kapcsolatban, mint az előző körös Incantation szerzeménnyel.
Ugyanaz a szint, mint a Shade Empire. Sotiris énekelhetne többet dallamosban, mert nagyon jó gótikus hangja van. A Titansnál egy kicsit másabb ez most, de a színvonal ugyanaz.
Nem tudom, hogy ezt ki ajánlotta, de beletalált a legérzékenyebb szenzoraimba! :-D Itt minden összeállt. Atmoszféra, duruzsolós hangzás, anyanyelvi éneklés, jó énektémák, mocskos hörgés. Eddig nem hallottam idén jobb metallemezt ennél. Néhol nagyon pink floydos (Umbre in piatra apuse). És ha ebbe valaki üresjáratokat hall, teljesen elfogadható. Én szeretem ezt a fajta monotóniát.
A nevet már ismertem korábbról, de soha semmit nem hallottam még tőlük. Azt leszámítva, hogy tényleg eredeti, volt pár dolog, ami negatívan ért. Legfőképpen a hangzás. Az ének túl hangos, a dob úgy szól, mintha vizesballonokat vernének. Az egzotikus hangszerek bejöttek viszont (morin khuur és tovshuur - mongol húros szerszámok), no meg a torokéneklés. Lehet őket bántani, de nem elismerni, az azért eléggé kézifékre utal. Mármint szidhatjuk az efféle újítókat, de a Black Sabbath is kirívó volt annak idején. Akkor ők voltak a fejlődés, ma ez. Az ének mondjuk néha jó hamis... ahogy Ozzy-é is volt régen :-D
Volt, ami tetszett rajta, de összességében számomra ingerszegény. Az első bejövős témákat a felénél füleztem be.
Nem rossz, de ezer ilyen van...
Tessék, itt van a "hogyan tegyük tönkre" sorozat legújabb tagja. Minden nagyon fasza, lendületes, hangulatos (bár nem túl eredeti, sztenderd Season of Mist konforttermék), a hangzás is állati jó, csak éppen, amikor elkezd a dobos blastelni, nyomnám ki a francba az egészet. Ilyen ócska, szar, lengyelpiacon kukázott, dinamikátlan triggerelést már kaptunk dögivel, de általában csak tech death bandáktól. Sajnálattal hallom, hogy a black bandák is elkezdik... Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü.Ü. A postos részek viszonylag bejöttek.
Nincs ezzel az ég világon semmi baj, csak a Leprous megy át extrém metalból extrém popzenébe. De dalszerkezetileg és hangzattanilag ugyanazt csinálják. A hangzás lágyul, amit én melegen üdvözlök, mert végre kijön a basszusgitár is úgy, mint az állat. Az ének meg szerintem a metalosok pukkasztására, vagyis direkt ilyen. Nekem nagyon tetszik (nem a pukkasztás miatt természetesen, szeretem az érzelemdús magas férfihangot). :-D Százalékos arányban egyébként sokkal több popzenét hallgatok, mint régen. Kurva nagy tizes! Ja! HOL SLÁGERES EZ??? Olyan elvont, hogy az már fantasztikus :-D
Bár progresszívnek van titulálva, semmi köze az előremutatáshoz. Évtizedes (illetve régebbi) bejáratott tech metal sablonok pörögnek itt. Ha egy Cynic, Ark, Psychotic Waltz, Subterranean Masquarade, Ne Obliviscaris vagy régi Leprous a mérce a progresszív metalban, akkor ez számomra csak egy megbízható középszer... Az most lényegtelen, hogy ének vagy hörgés van a zenén. Akinek nincs olyan szintű kreativitása, amit a progresszív műfaj megkövetel, annál marad a technikai villongás, amit egy csapat bármikor maga elé tarthat, mert sokan bedőlnek az illúziónak :-D Kiemelném: ez nem progresszív zene (a progresszív szó jelentése haladó, előremutató).
Én szeretem a Death Metalt is meg a klasszikus zenét is. A kettő ötvözve, ilyen lebutított módon sajnos nekem nem megy. A hangzás is elviselhetetlen számomra.
5 pont a folkos részek miatt. Ezek gitártémák már 10 éve is gáznak számítottak. Az Ashley közben hangosan felnevettem.
Aphotic Womb-al igencsak magasra tették a mércét, ez a kislemez annál gyengébb, vontatottabb lett. Nekem mégis baromira bejön.
Na ez a cucc meglepett!
Többször hallgatós progos, elszállós cucc, amiben ugyanúgy érzem a Pink Floyd-ot (Umbre in piatra apuse), mint mondjuk a Moonspell vagy a szimfo black csapatok egyes dolgait.
Eddig sem voltam feltétlen híve a csapatnak, bár a HevyDevy-s bulin jól tolták élőben.
Ez tipikusan olyan, mint amikor az Opeth elment hasonló irányba és már nem nekem szólt.
Ezek ellenére ez egy profi lemez, amiben bőven vannak érzések és hangulatok, a dalszerzői képesség sem kérdőjelezhető meg, csupán nem én vagyok a célközönség.
Voltak jobb lemezeik, de még mindig hatásos, amit csinálnak. Imádom a torokéneklést és a mindenféle húros meg vonós izéket szintén :D
