Ahogy elnézem a felhozatalt ez a lemez legalább metál és az odabaszós fajtából. Van ennél jobb is ezért csak 9 pont.
Nem én vagyok a célközönség.
Szpeter és Naga megírta. Azért a 7, mert egy öblösebb, karcosabb vokált kívántam volna ide, nekem nem jön be az énekes hangja.
Minden ami epikus, attól a hideg ráz. A magasztosság helyett az emelkedettséget lényegesen többre tartom. Az énekes teljesítménye, hát... se nem iron, se nem steel.
Rém gyenge ez szerintem. Ha a Beinghted lapos, akkor ez még idegesítő is.
Valamiért a polák vonal ugrott be, közben meg dáccs. A keverés ugyan valóban nem rossz, de nem tudom úgy keblemre ölelni, mint Naga. Az egész valahogy nem tud magával ragadni, nem jelennek meg a zenei képek. Tisztességes, érdekes, de nem kívánom újra és újra felfedezni.
Nagyon érdekelt a meredeknek mondható beajánlás miatt. (Innen is pacsi a bevállalás miatt!) Elsőre az jutott eszembe, hogy nekem a Vranik Krisztián által fémjelzett hazai alt pop vonal a triphop-os megközelítéssel jobban fekszik, de ez is bitang. Kicsit talán sok a '80-as évek synthpop, mind hangmintái, mind hangulata, nyelvezete miatt. Mondjuk ez már bőven a retro hullám szerintem. Aztán az album felénél rendesen beszippantott és szinte minden számban felkaptam a fejem valami egészen megkapóra. Később simán mehet még feljebb.
A borító miatt innen is pacsi Robikám! A zene számomra nem adja meg azt a különleges hangulatot, ami amúgy kiemelné abból a masszából, ami uralja a pályát. A tika-tika részek nekem még el is vesznek. Hiányolom az igazi ötleteket.
Nem ezek a sablonok hoznak lázba.
A stonerre ugyanaz igaz, mint a black metalra. Akkor az igazi, ha átjön a lazaság, vagyis, hogy az alkotók nem izgulták túl a zenét. Ez az érzés itt hiányzik kicsit, így "csak" 8 pontot tudok rá adni.
Nyávogás, hisztitenger, idegesítő baromkodás, soha többet ne halljam. XD A humor számomra a metalban kizáróok, hacsak nem groteszk és ijesztő, mint a Mr. Bungle esetében.
A heavy metal két legfontosabb eleme a baszott jó énekes és a baszott jó szólógitáros. Minden sokadlagos ezek mellett, de ezeknek ott kell lenni. Itt az ének pocsék, a gitárosnak meg lenne technikája, csak nem gondolkodik. Bocs, de a Wolfhoz és az Accepthez mérem a dolgokat.
Végre egy banda, ami a psychedelic jelző felvétele mellett nem felejti el, hogy a műfaj létrehozói a 60-as 70-es években főképp szimpla hangszedős Fendereket használtak. Át is jön a hangzáson hogy strat és tele is fel lett használva a felvételek során. A gitárok frekvenciája meg okosan van beállítva, ki van hagyva a "lyuk" a basszusgitárnak. A hangzás dinamikus, semmi kivasaltság érzés nincs. A bombaszt modern megszólalást leszállító stúdiós szakembereknek többnyire fogalma sincs róla, hogy kell ilyen soundot keverni. Ez a magasiskola, de általában azt hiszi mindenki, hogy nem. :-D A dallamos sokszólamos ének hasonlít az Emperor élőben előadott produkcióiban megszólalóhoz, ahol Einar vokálozik.
Emesének három féle hangja van. Egy mély, egy fejhang és egy gyerek is ott lakik a torkában. A Pseudopop lemez hallgatásakor írtam Krisztiánnak, hogy ki a másik énekesnő. Megdöbbentem a válaszon: nincs. Tavaly ismertem meg a formációt, és azóta lényegében a kedvenc énekesnőmmé avattam. A zenei oldal egyenértékű, a megszólalás bombasztikus, és a dalok tervezettsége, harmonizálása egy élvonalbeli bandának a képét adja. Nem metal, de sötét, és agresszív zene ez. Nekem a tavalyi év első helyezettje.
A pontozott nyolcadok folyamatos használata engem nagyon tud idegesíteni dobon, ezt leszámítva nagyon fasza DIY anyag ez, minden hangzásbeli tökéletlenségével. Tényleg nirvanás néha. A becsöndülős - belassulós részekért meg megkapja a maximumot.
Fogsz egy üstöt és abba beleöntesz minden régi epikus, hősies, viking, Bathory, Venom, Motörhead-féle ?ócska? zenét. Ezt tette Erlend Hjelvik. Szarból várat épített és még két tornya is lett! Fasza! Remélem lesz folytatása.
Kozmás riffek, jókora tekerések, alap sztóner témák? de ez a sztóner.
Kíváncsi voltam rájuk. Érdekes ezt a műfajt a csapat anyanyelvén hallgatni. Bár ők sem hoznak többet mint a Benighted? egy tucat.
Meglepő és egyben üde színfolt a Black Nail Cabaret-et itt látni. 2012-es létezésük óta a hazai és mondhatni a nemzetközi elektronikus zenei világ egyik meghatározó formációjává vált. Igaz kezdeti noir zenei hangulatuk azóta sokat finomodott, ami nekem kissé hiányzik is jelen elektro-pop irányú anyagukról. Ennek ellenére dalaiknak meg vannak a pulzáló lüktetéseik, dinamikájuk és persze az andalító depressziós hullámaik is.
Valahogy nem kapott el a hulláma? ötletes, meg stb, de nekem inkább unalomba és érdektelenségbe nyúló (a Nirvanát meg sosem szerettem). Kap egy 3-ast, hogy ne nyolc legyen.
Egy szokásos belezős daráló.
A zenekart a Kvelertak-ból kivált norvég Erlend Hjelvik hívta életre, a zene pedig, amit első lemezén kínál nekünk az viking témájú blackened/heavy metal. A gitár végig dominál, sőt, nem is a riffekre épül a dalok szerkezete, hanem a szólógitár által végigjátszott dallamokra és motívumokra. Először a Helgrinda című számnál kaptam fel a fejemet, mert az a dal nagyon jól össze van rakva. Tökéletesen kiérezhető a skandináv dallamvezetés, a jól bevált receptet kiválóan alkalmazták a dalok megírásánál. Aztán a 'Glory of Hel' című dalban vannak olyan részek, mintha a Motörhead játszana kicsit belassult rock'n'roll-t, de ez is rendben van, mert érződik rajta a lazaság, teljesen görcsmentes. A dalok címei és maga az egész koncepció némelyeknek már megmosolyogtató lehet, de nekem tetszik, hogy az északiak ennyire büszkék a kultúrájukra valamint a hagyományaikra, és rendesen ki is maxolják az ebben rejlő lehetőségeket. Simán el tudom képzelni a bandát előzenekarként egy Amon Amarth koncerten!
Olyan, mintha a '70-es évekből szólna egy telefüvezett rockzenekar. Nem az én stílusom. Minden esetre van egy sajátos, magával ragadó hangulata, de a végére már kissé unalmassá vált.
Ezzel a lemezzel sem sikerült megkedvelnem a stílust. Vannak rajta kiemelkedő momentumok, mint pl. a 'Vermilion', de még az 'Alizarina' punk-os lazasága is okozott kellemes másodperceket. A borítókép akár Stephen King 'Carrie' című könyvének elején is lehetne! :)
Hasonló stílusban én csak a System of a Down-t ismerem. Emlékszem, hogy hamarabb láttam őket koncerten (1998. PeCsa, a SLAYER előzenekaraként), mint hogy ismertem volna a dalaikat. Aztán bele-bele hallgattam a zenéjükbe, de mély nyomot csak a 'Mezmerize' hagyott bennem, az viszont egy tökéletes 10 pontos lemez. A maga nemében a Melted Bodies is érdekes, és egyedi zenét játszik, de nem nekem szól.
Ritkán jön szembe az emberrel portugál heavy metal album. A zene összességében nem olyan gáz, de... És amikor ott van egy ilyen "de" a mondatban, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Ennek az alapműfajnak elengedhetetlen szegmense egy olyan profi énekes., ami az Ironsword-nak nem adatott meg. Nálam az etalon Bruce Dickinson és Eric Adams - na ők igazi heavy metal énekesek. Ez az úriember sajnos elég sokat ront az amúgy sem túl acélos összképen. Szóval, ha már portugál metal, akkor én maradok a Moonspell-nél - főleg a Wolfheart, az Irreligious, és a Night Eternal albumoknál. Az Ironsword elmegy nálam egy sörsátoros háttérzenének.
Örömmel konstatáltam, hogy a Dystopia újra beajánlást nyert a mostani HP-ra. Szerencsére a hollandok 2020-as lemeze ezúttal be is került az aktuális 10-es listára - ezúton is óriási köszönet az ajánlónak! Már az első tétel magával sodort a fekete messzeségbe, a kietlen, sötét, fájdalommal és könnyekkel teli masszába. Többször felsejlett egyik nagy-nagy kedvencem, a Sear Bliss, főleg a trombita használata miatt, de ezt inkább elismerésnek szánom, mint elmarasztalásnak. Az elmúlt hetekben többször végighallgattam a lemezt, és mindannyiszor megállapítottam, hogy ez egy fantasztikus album! Pontosan így kell egyéniséggel felvértezett, technikás, érzelemgazdag, az ember lelkére és szellemére egyaránt mély benyomást tevő black metal-t játszani a XXI. században. A pontszám nálam nem is kérdéses!
Aranyosan bárgyú, amikor valaki azt hiszi, hogy a hörgés/károgás teszi black metallá a zenét. A Hjelvik-nek sem sikerült ezt felismerni, annak ellenére, hogy tudnak zenélni. A közönséges heavy metál és rockos alapokon nyugvó zene sok vizet nem zavar, de ahogy látom nem is akar túl magasra törni. A legfőbb erénye a bandának, hogy legalább nem egy új Korpiklaani. A témaválasztás pedig már rohadtul untat...
Hangulatos keveréke a 70-es évek hagyomanyos hardrockjának és az ujhullámos desert-stoner hatásoknak.
A zene még a kisebbik rossz, az legalább csak középszerüen unalmas, bármi ötlettől mentes. Az énekes viszont, mintha mohóságában egy egész sörös hordót lenyelt volna, és persze azóta sem jutott el a fül-orr gégészhez. Örömteli, hogy képes két ilyen nagyon különböző hangszinen énekeleni, viszont meglepő, hogy akármelyiken is szólal meg, baromira unalmas. A borito minősége is magáért beszél...
Ez minden bizonnyal sokaknak itt aranyér problémát fog okozni. Csak óvatosan a sok erőlködéssel és stresszel. Vajon van benne metal, rock, esetleg gitár? Hát...nem nagyon, de ettől még eléggé darkos a hangulata. Nem mindennapi dark-synth-pop. Egyszerre tűnik könnyednek és sötétnek, aztán lassan feltárulnak a különböző mélységei a pop-elemekbe rejtett melankóliának. Urbánus, betonba öntött szürkeség, halovány neonfények, lassan csordogáló idő szövi körbe a hangulatot, azonban a végén egyfajta felszabadulást ad, egy nehéz álomból való révedés érzését. Mesterpéládja ez az album, hogyan kell alázattal, mértékletesen kezelni az elektronikát és az is, hogy az énekesnő tehetsége ellenére sem énekli szét a dalokat.
A Thou munkásságának soha nem voltam nagy fogyasztója, túl tömény a zenéjük számomra, nehezen befogadható. E.R.R nagyon jót tett a zenének, a hangja kellemesen belesimul a búvalbaszott és karcosabb részekbe is, a kettő jól kiegésziti egymást. Hosszútávú barátság igy se valószinü, de minden esetre egy üde és élvezhető szinfoltja a mostani körnek.
Ha stoner, nekem akkor valami stoner/doom fekszik, mint a Dopelord. Jól össze rakott lemez, nem is tudok igazán belek kötni semmibe, egyszerűen nem az én világom és a végére már untam, ha 10 perccel rövidebb lenne, még dobnék rá pontot.
Nagyon jó kis őrület. Aminek tényleg az, az erőssége, hogy hiába áll rengeteg mindenből mégis sikerül elkülöníthető dalokat írni, amik még jók is. Az ének nagyon Soad imádtam, de nekem is eszembe jutott a Maximum the Hormone. Nem minden tetszik teljes egészében és vannak gyengébb dalok, de több mint jó, fogom még hallgatni.
Lehet ennél sokkal izgalmasabban is csinálni ezt a stílust. Se hangulat, se érdekes ötletek nem voltak. Hangzás is fura volt nekem. Fél pont az anyanyelvért.
Lásd ajánló.
Mr. Bungle, System Of A Down, Faith No More, Primus, Valborg. Hirtelen ezek jutottak eszembe és sok egyéb más hatás is van, de ennek ellenére már az első lemeznél megvan a saját karaktere. Műfajokkal való dobálózás helyett egyszerűbb extrém metálnál maradni. Úgy kavalkád az egész, hogy baromi jó dalokat is írnak közben. Továbbá tetszik, hogy a hangzás úgy van belőve, hogy nem akar szétnyomni, hanem hagy teret hangszereknek és effekteknek, emészthető formában. Ők az élő bizonyíték arra, hogy underground szinten is profi megszólalást is össze lehet hozni, csak akarat és hozzáállás kérdése. Max. pontot egyenlőre nem adok, mert utolsó két szám annyira nem áll össze.
Lásd: Armand.
Nagy húzás volt tőlük az énekesnővel való társulás, remélem tartós lesz. Azt gondolom, hogy doom metal mindig női hanggal működik legjobban. Néha hallok benne Nirvana-féle áthallást is, de mivel ők korábban azoknak dalait is feldolgozták, nem is véletlen.
Lásd: Armand.
Azt hiszem számomra ez a kör igazi meglepetése. Alapból nagyon nem rajongok a stoner/sludge műfajért, sem a koszos poros "southern" hangzásért, de a Scralet most levett a lábamról. Az énekkel ugyan vannak problémáim (még jó, hogy kellőképpen hátra volt keverve sokszor), de minden más egyszerűen jól működött a maga pőre, egyszerű módján. Meglep, hogy spanyolok az elkövetők, csípőből rávágtam volna, hogy amerikaiaknak köszönhetjük a Scralet-et. Úgy néz ki, a Kylesa, mint kivétel mellé a képzeletbeli polcra odakerül a Rosy Finch is.
Nekem a The B-52's ugrott be, csak sokkal több, és sokkal keményebb drogokkal. Eszméletlen agymenés az egész album, de nem lehet nem szeretni.
Indonézia ugye egy hatalmas olvasztótégely, ami az egész kultúrájukban tetten érhető. A távol-keleti bandák általában hoznak egy olyan, európai füllel hallgatva különleges megszólalást, ami akaratlanul is felruházza némi misztériummal a produkciókat. Én legalábbis ezt szeretem a legtöbb ázsiai bandában. Itt ezt most hiányolom sajnos, mert amúgy teljesen korrekt az, amit csinálnak, de nem különleges. Mindenesetre az indonéz emberekre jellemző energia itt is tetten érhető, ezért kapnak egy plusz fél pontot. :)
A szokásos, top Benighted minőség. Alapvetően szerintem magasabb pontszámot érdemelne, de egyrészt a Necrobreed lemezük nekem jobban feküdt, másrészt sem akkor, amikor kijött, sem most, újrahallgatáskor nem vagyok igazán olyan hangulatban, amikor maximálisan tudnám értékelni a franciák darálását. De amúgy műfajában egy kiváló lemez.
Akár a doom, sludge stoner kombó definíciója is lehetne. Általában nem szeretem, de itt még a női hang is tetszett. Mocskos mocsárszagú szörny. tetszett.
Van egy kis szarul kevert koncert feelinje, főleg az elején mintha felvétel közben állítgatták volna a sávokat. Végig azon tűnődtem, vajon melyik énekes hangja zavar jobban, aztán láttam, hogy csak egy van. Emellet sablonos is. Nagyon. Amúgy sem szívem csücske a műfaj, de számtalan ennél jobb produkciót hallottam már.
Régóta hallgatom, akartam is ajánlani csak nem voltam elég bátor. Az az egy bajom van a lemezzel, hogy a No Gold-dal olyan magasra tették a lécet amit a többi dal már nem tud megugrani. Csodálkozott is a család mikor először megszólalt a kocsiban, ők is bírták.
Stoner nagy revelációk, csúcspontok nélkül, korrekten, stílushelyesen játszva. Ennyike.
Nyilván mindenkinek meglesznek a maga viszonyítási alapjai. Nekem a Stolen Babies, Maximum The Hormone, nyilván SOAD, de még szerkezetek, váltások szintjén a korai Diablo Swing Orchestra és az Introducing lemezes Foxy Shazam neve is beugrott. Illusztris társaság, nagyon rég szórakoztam ennyire jól zenén!
Ez nekem nagyon langyos, nagyon kommersz, sötétséget nem sokat találtam benne. Adja magát az Ulver legutolsó lemezével való összehasonlítás. Huhh... nem szeretném tovább csökkenteni a pontot erre a gondolatra.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 434. 435. 436. 437. 438. Full screen Vertikális nézet
2021. január 30.
BlackZone Nagaarum Armand dimmurtal nascence Eroen krumpli Weide banya07 Szpeter ∑:
1.
Dystopia
Geen Weg Uit
7.5 7.5 10   10             8.8
2.
Black Nail Cabaret
Gods Verging On Sanity
1 8.5 10 8   10       9 3 7.1
3.
Melted Bodies
Enjoy Yourself
4   3   7   8 9 8.5   10 7.1
4.
Emma Ruth Rundle & T...
May Our Chambers Be Full
3   10 3   8 9.5 8       6.9
5.
Hjelvik
Welcome to Hel
9 5 5 9 8 5.5           6.9
6.
Benighted
Obscene Repressed
10 6.5   5       5 7.5     6.8
7.
Horizon
The White Planet Patrol
2 7 8 8 6.5 8 6.5       7 6.6
8.
Rosy Finch
Scarlet
2       6.5       8 9   6.4
9.
Erupsy
Kaum Muak
9 4   5     5.5 5 6.5     5.8
10.
Ironsword
Servants of Steel
5 4 3   6 4       3   4.2
∑:
5.5 6.1 7 6.3 7.3 7.1 7.4 6.8 7.6 7 6.7 6.6
Dystopia - Building Bridges (2018)
Kritika, 9000Sanyi @ 2018. október 3., szerda, 11:02
Dystopia - Way To Unfold (2014)
Kritika, 9000Sanyi @ 2014. július 2., szerda, 17:01
© 2001-2021 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.04 seconds to render