Szinte a kezdetek óta követem a Lordi pályafutását is (még jóval az Eurovízió megnyerése előttről), és nekem a második, The Monsterican Dream lemezük még jobban is tetszett, mint a debüt Get Heavy. Aztán jött a The Arockalypse, meg a Hard Rock Hallelujah dal, amivel megnyerték az említett műsort és berobbantak az európai mainstreambe. Utána jöttek még a Deadache (2008) és a Babez for Breakfast (2010) lemezeik, amiken felváltva találhatóak hatalmas slágerek (pl.: Rock Police, Bite It Like a Bulldog, stb.), és kevésbé slágeres, de szintén jó nóták, ami egyébként a teljes diszkográfiájukról elmondható. Aztán, 2010 után történt egy törés, amikor is két alaptag is elhagyta a bandát (Kita dobos és Awa billentyűs), előbbi például azért, mert felfedte magát a nyilvánosság előtt. A két tag helyére érkezett előbb Otus dobos és Hella billenytűs, de Otus még a 2013-ban megjelenő To Beast or Not to Beast album előtt meghalt sajnos, így a helyét Mana dobos vette át (aki azóta is a banda dobosa, Hella pedig a billentyűse). Az ezek után következő lemezekre (Scare Force One, Monsterophobic, Sexorcism) talán a legjobb szó az érdekes, mert olyan témák, dalok, koncepciók találhatóak rajtuk, amik előtte egyáltalán nem, vagy csak kevésbé voltak jellemzők a Lordira (például a Hug You Hardcore szám, vagy a Sexorcism lemez beteges koncepciója). És most pedig előálltak ezzel a szintén teljesen új, változatos, és rendkívül ötletes koncepcióval, hogy egy olyan fikciós albumot készítsenek, amik olyan dalokat tartalmaznak, mintha a zenekar az 1970-1995-ös időszakban írta volna meg azokat, alkalmazkodva az adott időszak hangzásvilágához, dalszerzési koncepciójához. Teszik mindezt zseniálisan, már a lemez intrója is telitalálat, ahogy a különböző Lordi számrészleteket a régi nagy klasszikusok koncepciójába építették. Az album tele van slágeresebbnél slágeresebb dalokkal, témákkal, refrénekkel, a Shake the Baby Silent az egyik legerősebb dal, amiről egyből beugrik az embernek a White Zombie Astro Creep 2000 lemeze (nem azt mondom, hogy színvonalában/minőségében olyan, hanem csak azt, hogy beugrik, mert ha valakinek nem ugrik be/nem idézi azt meg, az is mehet fülészetre :) ); a Like a Bee to the Honey simán elmehetne egy Kiss nótának (nem véletlenül), a szaxofonszóló pedig telitalálat; az album második felében található Zombimbo-Up to No Good-Cutterfly hármas pedig szintén zseniális. A számok között található interlude-ok/intrók pedig csak még színesebbé teszik az egészet, illetve az egész rádiós/betelefonálós feeling és koncepció szintén nagyon ötletes. Mint ahogy a jelmezek is, amik most is mérnöki precizitással vannak megtervezve Mr. Lordi által. Eddig sajnos mindössze csak egyszer sikerült őket élőben látnom (még az első magyar koncertjükön 2009-ben), jó lenne a jövőben eme album turnéjával is elcsípni őket, mert koncerten is fantasztikus, rendkívül látványos show-t csinálnak.
Azt a betyár mindenit neki...már az elején féltem, mikor megláttam, hogy egy majdnem 40 perces szám az egész "album". És VÉGIGHALLGATTAM (én hülye állat)! Amikor 37:13-nál megállt a vonatszerelvény (de a mosógépes hasonlat is találó), az maga volt a megváltás, de utána még majdnem két percen keresztül a klotyókat is lehúzták benne. Rémes, erre a valamire azt mondani, hogy szórakoztató, színvonalas, változatos, vagy éppen ötletes, felér egy szentségtöréssel. Meg még azt mutatja, hogy "lyrics": 6 verze 40 perc alatt (az is mintha valami vaddisznó acsarkodása lenne)...végül is, ezt is nevezhetjük egyfajta teljesítménynek --> negatív értelemben. Ezen nincs mit értékelni (most olyan leszek, mint sokan a Port.hu-n), ha lehetne negatív értékelést adni, ennek kijárna. :)
Akármennyire is próbálok találni értékelhető momentumot ezen a "lemezen", csak keveset tudok (néhány dalrészletet). Az összes többi egy nagy katyvasz, az őskáosz, a dalok összefolynak, nincsen elejük, végük. Gratulálok, ez aztán a "zeneszerzői teljesítmény"! A vokál borzalmas, a hangzás nemkülönben. Lehet, hogy van, akinek ez a "fantasztikusan jó" hangzás, én inkább maradok egy Warkings-nál, amiben ténylegesen is van munka és zenei tudás, nem csak csörömpölés.
Mert itt aztán komoly a hangzás, meg minden, ami szem-szájnak ingere, de erre rá lehet sütni, hogy "ez így menő", mert egy underground, kukából előhalászott (de minek) valami. Igazán nagy teljesítmény, hogy 1991 óta, tehát lassan 30 év alatt sikerült kiadnia ennek egy Demo-t és most ezt az EP-t (de minek). Meg nehogy már egy légyzümmögés legyen a teljesítmény mérőfoka... Először inkább írjon egy normális albumot, amit a másik/többi bandájával csinált a banda (gondolom) főnöke...bár, ezek után felesleges. Jaja, a borító is hű, de félelmetes, majd össze vizeltem magam.
Eddig nem ismertem a bandát, ez az első lemezük, amit meghallgattam, kétszer. Mindkétszer mondtam is magamnak, hogy de hasonlít ez a Before the Dawnra (nem véletlenül, mint látom a Metal Archiveson), csak ez keményebb, de szerintem az említett bandát pont az olyan albumok dobták fel igazán, mint az első, My Darkness (igaz, egy idő után az is unalomba fulladt és nem véletlenül oszlott fel). Itt számomra nincs meg ez a plusz benne, de ettől függetlenül teljesen jó és hallgatható, aki pedig szereti az ilyesmi zenét (mint az Amon Amarth is például), annak igencsak bejövős lesz a banda. Én elviseltem volna benne több szintit is, ami az első számban hallható is, és talán a lemez legerősebb dala. A zenei teljesítményre nem lehet panasz.
Erről pedig szintén nem nagyon tudok sok mindent elmondani. Az egy dolog, hogy van egyfajta hangulata a daloknak, de ez, mint zenei teljesítmény, értékelhetetlen. Ennyi erővel én is idehozhatnám bármelyik horror klasszikus filmzenéjét (mondjuk a Péntek 13 bármelyik részének--mert vannak ám olyan részei, melyeknél a filmzene elég jó, és itt most nem csak az Alice Cooperes hatodik részre gondolok--Jason él), de nem teszem, mert nem ide való.
Nem ismerem az Apey & the Pea bandáját sem az énekesnek, és ezután sem hiszem, hogy fogom. A lemez első fele nem rossz (leszámítva az ötödik számot), + az utolsó 4 számnál már nagyon szenvedtem. A zúzós, pörgős részek jók, de számomra, egy lassú szám legyen érzelmekkel teli, mint mondjuk King Diamond So Sad című száma. Engem kifejezetten nem zavart egyik típusú ének sem, a klipes dal klipjét pedig jobb, ha nem értékelem. Magyar banda lévén viszont egyáltalán nem rossz, még ha nem is nekem szól, mint mások is írták már. Ez jobb, mint egy átlagos, közepes lemez a saját kategóriájában (még ha csak épphogy is).
Számomra a Nightwish-nak 2006-ig volt egy különleges, egyedi varázsa., ami elsősorban Tarja rendkívül egyedi, képzett és színvonalas operás énekéből fakadt (amit lehet szeretni vagy nem szeretni, kb. hasonlóan, mint King Diamondnál), valamint a dalok is nagyon jók voltak az első 5 lemezen. Meg voltak a harmóniák, a lassú, epikus számokból pont annyi volt, amennyi kellett és még nem azok voltak előtérben. Az End of an Era koncertlemez kiadása után viszont számomra valami megtört a Nightwish-ban, és nem csak a rendkívül ocsmány módon történő Tarja kirúgás miatt. Így, kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni a következő lemez(ek)ből és ki lesz a banda új énekesnője. Jött Anette Olzon és a vele készült két lemez (Dark Passion Play és Imaginaerum), amik kellemes meglepetések voltak, annak ellenére is, hogy itt már egy más Nightwish-t hallunk, mint korábban. Azt viszont mind a mai napig nem tudom elfelejteni, mikor még a Dark Passion Play turnéján próbálkoztak olyan dalokkal, mint a Wishmaster, The Kinslayer, Stargazers, The Phantom of the Opera, FantasMic, stb., és Anette egyszerűen nem tudta őket elénekelni, borzasztóan kínos volt ezeket a felvételeket nézni. Aztán jobbnak látták, ha ezeket a számokat hanyagolják élőben, ami pedig a rajongók szempontjából nem volt egy jó döntés, mivel folyamatosan skandálták ezen számok címeit a koncerteken, egy idő után már hiába. Amikor 2009-ben ide jöttek Debrecenbe, sajnos nem mentünk el megnézni őket, pedig még az előttük játszó Indica is érdekelt volna, csak 2012-ben, az Imaginaerum lemez turnéjával láttuk őket a Sportarénában (ahol a vendégzenekar a Battle Beast volt), és egy meglepően jó show-ban volt részünk. Igaz, az gáz, hogy eddig ez az egyetlen koncertjük, amin voltam, legjobban azt sajnálom, hogy nem lát(hat)tam őket Tarjával élőben. Az Anette megválásos történetről is lehetne írni rengeteget, fogalmazzunk úgy, hogy az sem volt szebb, mint a Tarjás. Mindezek után pedig jött Floor Jansen, aki hangi adottságait tekintve tudja hozni Tarja dalait is (még ha nem is annyira operásan), de tudja. Ennek ellenére Tuomas eddig írt neki két olyan albumot, amiben ezt a tehetségét csak részletekben tudja megmutatni. Már az Imaginaerum lemezen (és annak különböző verzióin) is érzékelhető volt ez a nagyon monumentális, filmzenés világ, amibe kezdett elmenni a zene, aztán jött a Dagobert bácsis agymenés, utána pedig az Endless Forms Most Beautiful lemez, az első Floorral, ami egyáltalán nem volt rossz, de már csak nyomokban tartalmazott Nightwish-t, mint ahogy sajnos ez a lemez is. Többségbe kerültek a nagyívű, monumentális, filmzenés szerzemények, az igazi, zúzós, kemény Nightwish-dallamok/számok pedig háttérbe szorultak. Ezen az új lemezen nekem a Music második fele, a Noise, a Pan és még talán a Tribal idézi meg az igazi, régi Nightwish-t, ami azért akárhogy is nézem, még a lemez fele sincs. A többi szerzemény sem rossz persze, de pont azok a jellegű dalok kerültek előtérbe/fölénybe, amik az első 5 lemezen pont megfelelő arányban voltak elosztva és adagolva. Sajnálom ezt, mert a Nightwish még mindig minőségi zenét csinál, csak pont az a tűz veszett mára ki belőle, ami az első 5 lemezben benne volt, ráadásul most már egy olyan énekesnőjük is van, akivel visszahozhatnák ezt a tüzet a zenébe (természetesen, sajnálom Jukka Nevalainen dobos kiesését is, de Kai Hahto szinte mindenben át tudja/tudta venni a helyét). Én hiányolom az olyan típusú/stílusú számokat, mint például egy Planet Hell (Marco Hietala is hanyagolva van az utóbbi időben sajnos), egy Kinslayer, egy FantasMic, vagy éppen egy End of All Hope.
Nekem valahogy az Enslaved eddig kimaradt a black bandák közül (igaz, nem csak ők, valamelyik ilyen stílusú bandát jobban, valamelyiket kevésbé, valamelyiket pedig egyáltalán nem ismerem-max, csak névről, mint jelen esetben is). E lemez hallatán viszont azt tudom mondani, hogy egész jó lett (minőségi), igaz, nem feltétlen futógépezés közben kell hallgatni, mert a leülős részek (amik gyakran percekig is tartanak egy-egy számon belül) nem igazán adják a kellő motivációt a kardióhoz. A pörgős, dinamikus részek viszont nagyon jók, edzéshez is tökéletesen passzolnak (kár, hogy gyakorlatilag egyik szám sem végig ilyen). Az elektronikus betétek számomra pedig szintén csak plusz pont, talán azon számok jöttek be legjobban, amikben ilyenek vannak (mindenképpen érdemes kiemelni a Jettegryta, Sequence, Homebound és a Flight of Thought and Memory számokat). Tudom, hogy egy alap bandáról van szó ebben a műfajban, így a jövőben mindenképpen meg fogom hallgatni a korábbi lemezeiket is (van is mit, mert ez már a 15-ik a sorban).
Hát, ez most letaglózott, átment rajtam, mint az úthenger. Úgy látom/hallom, hogy egy újabb banda, akik korábbi anyagait is be kell pótolnom. Rendkívül ötletes, zeneileg magas színvonalú lemez, a tiszta, szinte már King Diamond sikolyait is megidéző ének pedig (számomra legalábbis) hatalmasat dob rajta, mintha csak a sima károgás lenne végig. Az első dal például tökéletes példája ennek, és talán az albumnak is a legjobbja. Jól esett ez most így estére, jó néhányszor lement, némelyik dal vagy 10x is.
Az intró gagyi és idegesítő, de ezt tegyük félre. Ha koncepció és a 80-as évekből indulunk, akkor mindjárt egy hair metal slágerrel nyitunk. A dalszerzés átlagosnak számítana ebben a korban, a hangzás pedig a 80-as években is gyenge. Kezdésnek jó, de gyorsan lerombol minden reményt a Shake The Baby Silent. Indusztrial? Ilyen tompa puffogással? Ehhez nagyon süketnek kell lenni, de tényleg. A folytatásban jön cukira vett Rocky filmbetét, a mindent magába sűríteni akaró Apollyon, amiből végül nem lesz semmi. A zseniális SCG10: The Last Hour után néztem rá, hogy hány dal van még, mert nem biztos, hogy ezt a gagyiságot kibírom... A pocsék koncepción és zenén is lehet annyit dolgozni, mint a jón... Blow My Fuse címmel jön egy HARMADVONALAS hard rock a 70-es évekből, de legalább hallgatható, akárcsak az I Dug, ahol még ötletmorzsákat is találtam. Már majdnem örömtáncot lejtettem, de a lakodalmas Zombimbo nyilvánvalóvá tette számomra, hogy ez menthetetlenül, kíméletlenül... Itt nincs semmi zenei haladás, változatosság, értelem, maximum szóban. Én azért az egy-két dallamosabb refrénnek és időnként fellelhető ötleteknek megadom a maximális pontot, amit adhatok.
Ötletek számában ez is vetekszik a Lordival sajnos. Maga az ötlet izgalmas, a végeredmény azonban borzasztóan lapos. Sok-sok tudatmódosítószer talán segítene rajt.
Avant-garde jelző számomra továbbra is ezt jelenti: vegyünk fel egy jó lemezt, fossunk rá a szalaga és játsszuk le visszafelé... Nincs ez másképp jelen esetben sem, mivel rengeteg jó téma kerül érdemtelenül névtelen sírba a kiadvány végére. Ha ez nem öncélú, akkor nem tudom mi az.
Horror esszencia. Bizarr és az elsőre bunkó hangzás ellenére nagyon sok dolgot tartotat... Pl. fülessel hogy zümmög már az a légy együk fülünkből a másikba...mintha átrepülne a fejünkön. Az első dal annyira nem jött be, de az Exorcismos beteg lüktetése már bólogatásra ingerelt. A kemény rész meg ezek után érkezik... Talán 20 év múlva megint adnak ki 2-3 dalt:)
Szerintem ez egy nagyon erős anyag stílusán belül, viszont maga a stílus hozzám sem áll túl közel. Valamint hiába szól erőteljesen, nekem a szimfonikus háttérrel baromi sok. Egyszerűen lefárasztja a fülemet anélkül, hogy komolyabb hangulatba ejtene.
Szó se róla, ez érdekes volt... De nem szeretem. Vannak emberek, akiket nem lehet hipnotizálni, úgy tűnik közéjük tartozom. A hangzás viszont itt hatalmas.
Doom és thrash modern hangzással? Ez olyan abszurd, hogy még működhet is! De nem, pocsék a fúzió...darabokra tördeli a lemezt, ami inkább dalcsokor, mint önállóan megálló, komplett mű. Részleteiben jó, egészében kidolgozatlan. Ez sajnos nagyon sok modern cucc betegsége is számomra.
Ahogy sejtettem... A Nightwish 3 lemezzel nagy ismertséget szerzett, amik populáris mivoltuk ellenére igényesek voltak. Tarja hangja utánozhatatlan volt (és úgy nézem az is marad). Aztán a zenekar elhalálozott. Azóta próbálnak bele vérátömlesztéssel életet lehellni. Beharangoznak egy új énekesnőt, hogy most aztán tényleg minden fasza lesz, de nem... Nem is a dalnokokon múlik igazán, hanem inkább azon, hogy zeneileg is ugyanazokat a fogaskerekeket koptatják, amit 20 éve. Néha megindul a gépezet, de ez csak izzadságot áraszt magából. A lemez felépítése is tökéletes kereskedelmi fogás: pár hallgatható dal az elejére, hogy aztán szép lassan belesüllyedjünk a dögunalomba. Amivel több, mint egy órán keresztül kínozzák azokat, akik nem a semleges háttérzenék szintjén akarnak mozogni...
Azt azért ne felejtsük el, hogy az Enslaved ÉVTIZEDEK óta ontja a lemezeket és szerintem 7-10 pont közé tehetően. Ez most egy gyengébb széria náluk, de volt már ilyen. Reméljük a jobbik fajtából is kapunk még. Szerintem minden tiszteletet megérdemel ez a teljesítmény is ennyi idő után. Én is az igazán jó dalokat, kiemelkedő pillanatokat hiányolom, mert így összességében jó, de messze nem kiemelkedő.
Hosszú távon egyetlen lemezükkel sem tudnék barátságot kötni, de ha a legextrémebb agymenéseket kellene bemutatnom valakinek, nem maradnának ki a listámról. Még mindig érzem bennük azt a tüzet, azt a hihetetlen mértékű agressziót, ami gyarkorlatilag sikeressét tette a zenekart, de most először biztonsági játéknak is tűnik az anyag. Kezd megfáradni az egész. Begyógyulnak a sebek, tova tűnik a harag...ami egy természetes dolog, hogy mi marad utána ebből a projektből, az már most nagy kérdés.
Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy ez a lemez mérföldekkel több muzikalitást tudhat magáénak, mint amit néhány lemez az előző Hangpróbákon. Nyilván nem underground zenéről beszélünk, a zenekar a mai napig a múltban elért eredményeit lovagolja meg.. Ez az album pedig semmit nem ad hozzá, ugyanakkor semmit sem vesz el a Lordi langyos pop-rock stílusából. Maradok semleges.
Nem egyszerű hallgatni való. Nagyon egyedi hangulatot teremt. A zenében a black, death, drone elemek keverednek, magas sebességi fokozattal megturmixolva. Olyan, mintha a zenekar egy kripta mélyéről szólna, miközben alattuk száguldozik egy végtelen hosszú metró szerelvény. Vannak benne jó pillanatok, de több, mint 39 percen keresztül ezt hallgatni rettentően fárasztó. Kizárólag erős idegzetűeknek ajánlott.
A Serpent Column egy bizonyos Theophonos nevezetű úriember szüleménye, és a Kathodos a harmadik album a sorban. Ismét egy egyszemélyes 'zenekar', ezúttal avantgarde black metal stílusban az USA-ból. Gondolom, azért egyre népszerűbbek az ilyen formációk a zenészek körében, mert így nem kell másokhoz alkalmazkodni - úgy játszom fel a gitárokat és a dobot, ahogy én akarom, úgy károgok, ahogy nekem tetszik, senki se mondja meg nekem, hogy mit csináljak. Így válik a zene kompromisszum mentessé, és sajnos teljesen öncélúvá is. Nincs meg a zenekészítés folyamán a rendszeres feedback mások részéről, így akár rosszul is elsülhet a dolog. Ez esetben azonban én úgy gondolom, hogy hősünknek sikerült ezen a problémán túllépnie, és egy igazán egyedi stílusú albumot összehoznia. Viszont bármennyire is szeretem a black metal-t, azt kell mondjam, nagyon hullámzó a teljesítmény, nem tudok elfogult lenni. Vannak remekbe szabott pillanatok a lemezen, de ez kevés az üdvösséghez.
A zenekar az 1991-es megalakulást követően egy évvel gyorsan kiadott egy demo-t, majd viharos gyorsasággal, rögtön utána, mintegy 28 év elteltével máris itt van az első EP. Nyugodtan várhattak volna még egy kicsit a katalánok, mert ha képesek voltak ennyit kotlani az anyagon, akkor már valami értelmes dolgot is összehozhattak volna. Végig olyan érzésem volt a lemez hallgatása közben, mintha most ismerkednének a hangszerekkel, csak a krampácsolás közben valaki megnyomta a stúdióban a REC gombot, aztán ez sült ki belőle. Ki fogja nekem visszaadni azt a 30 percet, amit erre az albumra vesztegettem?
Nagyon jó lett a Wolfheart ötödik nagylemeze! A finn zenekarok által komponált daloknak mindig van egy kellemes, jellegzetes mellékíze, és nincs ez másképp ennél a csapatnál sem. Mindamellett, hogy melodic death metal stílusban játszanak, minden dal tele van egy nagy adag érzelmi töltettel, ami engem mindig magával tud ragadni. Imádom az olyan zenéket, amelyek anélkül is tudnak mesélni, hogy az ember ismerné a szövegeket. Tudom, sokan vannak, akik szerint a dallamok nem vegyíthetőek a death metal-lal, mert az bűn, és csakis rossz dolog sülhet ki belőle, de szerintem számtalan zenekar bizonyítja ennek szöges ellentétét. Mint ahogyan a Wolfheart is teszi! Minden hallgatás után egyre jobban tetszik! Engem egyáltalán nem untat, sokkal inkább feldob. Nagyon kellemes hallgatni való!
Félelmetes a hangulata. Ha valaki azt akarná, hogy csokis legyen a gatyája, akkor hallgassa fülessel ezt az albumot, miközben egy sötét szobában a TV-ben épp egy misztikus horror film megy! A kettőt összevegyítve hatalmába keríthet egy nyugtalanító, túlvilági félelemérzet. Amikor egy másik dimenzióból előremászik a hangszerek között a monoton hangon megszólaló nő, attól még most is feláll a tarkómon a szőr. Igazából egyébként egy néma színházi előadás zenei aláfestéseként is el tudom képzelni az anyagot. Ez egy olyan 'nem metal' lemez, ami még nekem is tetszik!
Volt szerencsém látni a csapatot élőben, nagyon erős koncertet nyomattak. Rettentő súlyosan szólal meg a lemez minden dala, mely lemez az első olyan album, amely Lazarvs név alatt jelent meg. Azonnal ütnek a dalok, földbe döngölnek, automatikusan beindul a fejrázás és a lábmunka. Viszont be kell vallanom, a tiszta énekes részek nekem valahogy nem jönnek be. Mint ahogyan az idegesítő üveghangok sem. Néhány dallamnál (lásd PIT) olyan érzésem volt, mintha a Nirvana játszana sludge-doom zenét. De az olyan arcba mászó tételek, mint pl. a Godslayer című dal a maga 01:12-es játékidejével máris helyreállítják a rendet. Erős, minőségi hazai cucc, de összességében nem nekem szól. Nem gondolom, hogy olyan sokszor fogom hallgatni, de koncerten egy korsó sör mellett újra szívesen látnám őket!
Hmm, nehéz eset. Mivel Tarja hangjától a falra tudok mászni, nekem megváltás volt a két, számomra tökéletes Anette Olzon-nal készült lemez. Most is ott figyel mindkettő műsoros cd a polcon. Hogy őszinte legyek, nekem már az előző album sem tetszett (Jansen kisasszony ide, vagy oda), ez az új pedig úgy elrobogott mellettem, hogy észre sem vettem. Akadnak persze most is monumentális részek, de ezek száma elenyésző, és nem is emlékezetesek. Olyan érzésem van, mintha Tuomas kezdene kiégni, pedig óriási zeneszerzőnek tartom. Talán kicsit öncélúvá is vált már ez a Nightwish cég. Amennyiben valaki hasonló stílusban egy remek lemezt akar hallgatni remek dalokkal, annak szívesen ajánlom figyelmébe az idei Amberian Dawn albumot (Looking for you). Ez a Nightwish sajnos nem tud lenyűgözni.
Rengeteg pótolnivalóm akad a zenekarral kapcsolatban, mert bár a '80-as évek óta hallgatok rock és metal zenét, ők valahogy kimaradtak eddig a szórásból, magam sem értem, hogy miért. Pedig tudom, hogy egy kultikus bandáról van szó, és picit szégyellem is magam, de majd igyekszem kiküszöbölni a hiányosságaimat! Kíváncsian hallgatok bele egyébként minden olyan zenébe, amely magán viseli a progresszív jelzőt. Ahol először felkaptam a fejem, az a harmadik dal volt (Sequence), amely egymaga végigvezet mindazon zenei elemeken, melyeket a zenekar a magáénak tudhat. Nem tudom, hogy az évek alatt mennyit változott a felállás, de a hangszeres tudás nyilvánvaló, mint ahogyan az is, hogy nagyon összetett komponálási készséggel vannak megáldva a zenekar tagjai. Az ilyen muzsikát hívom én intelligens zenének. Több hallgatást igényel, és ígérem, rá fogom szánni az időt, mert tudom, hogy megéri! :)
2012 óta a zenekar két évente hozza a minőségi, megbízható, extrém metal-lal telepakolt nagylemezeket, az Endarkenment pedig összességében már a tizenegyedik album a sorban. Iszonyatos aprítás, amit ismételten elkövetnek, és a sikító, hörgő, visító részek mellett a dallamos refrének, és a gitár muzikalitása jelentik a monumentalitást. Ékes példa erre rögtön a nyitó dal, amely olyan, mint egy villámáradás, magával ragad, és végigsodor az egész lemezen. Amennyiben ilyen zenei mészárlásra vágyom, az Archspire, az Aversions Crown, vagy éppen a Fit for an autopsy, illetve a Necrosy mellett nagyon szívesen hallgatom az Anaal Nathrakh zenéjét. Nálam amúgy a Vanitas című korongjuk a tökéletes 10 pontos lemez, és ez az album majdnem ugyanazt a szintet képviseli! Kétség kívül 2020 egyik kiemelkedő durvulata a brit duó aktuális nagylemeze!
Sokat nem tudok mondani róla, nagyon nem nekem szól, rengetegszer éreztem idegesítőnek és gagyinak, de az a koncepció része vagy mi, azt nem tudom eldönteni, hogy jó-e vagy sem. Csak annyit tennék hozzá, hogy attól hogy valamiben sok meló van még nem jelenti azt, hogy az jó is. Maradok távoli szemlélő.
Ritkán adok 5 pont alatt, de akkor itt a második. Nem igazán tudom és értem, hogy mit hallottam. Ez nagyon monoton volt és nem a jó értelemben, mert általában bejönnek a kísérleti, lüktető dolgok. Itt viszont nem éreztem semmit, csak egy cél nélküli morajlást, ami már a 5. perctől idegesített, a 13.-nál pedig már felkiáltottam krumplipucolás közben, hogy ez mi a fasz? Nem tudom hova tenni, de nem is akarom, inkább lepörgetem gyors az új Idles-t, hogy valami zeneiséget is kapjak.
Vannak benne nagyon jó dolgok, a hangzás is bejött többnyire. Viszont nekem ez most túl csapongó lett és sehogy sem akar nekem összeállni a végére.
Nekem a hangzással nem is lenne bajom, de itt nincs semmi érdekes vagy izgalmas. Sőt végig úgy éreztem az egész egy nagy parasztvakítás eladva az underground zászlaja alatt, de attól még, hogy szarul szól nem lesz sem underground, sem jó. Mindig szidva van a mainstream a megcsinált lemezekkel, ami mögött nincs tartalom, na ez ugyan annak az éremnek a másik oldala. Egyébként adnék rá egy 5 pont körül simán, ha csak kriminálisan unalmas lenne, de az attitűd miatt 4. Egyébként mi ez a kiadó? Hobo Crack Orgy, Shrek Mania? Esküszöm szét adom amúgy, annyira prosztó az egész xD
Mindig tisztességes végig hallgatom amikor melodic death van ajánlva, de eddig egyik sem tudott rám semmilyen hatást tenni.
Munka közben lepörgettem az első kettő lemezt és pont arra gondoltam mennyivel jobb lenne, ha nem az ambeint és a soundscape lenne előtérben, hanem inkább a sámános hangszeres dolgok. Hát, ha a második lemezre nem is a harmadikra teljesítették a kívánságom. Hihetetlenül hangulatos, ötletes megoldások minimális üres járattal.
Ha zeneileg nézzük az eddigi lemezeik közül ez áll hozzám a legközelebb. Viszont az első két dal max korrekt iparos munka munka, mondjuk az utána lévő három meg nagyon ütős. Tetszik, hogy ők nem lágyulnak hanem inkább durvulnak ahogy haladnak előre, a drone-os szám is meglepetés volt, még ha rossz helyen is van és nem olyan hatásos mint lehetne. Apey éneke nagyon sokat fejlődött, amennyire jó itt, na annyira nem tetszik a solo cuccaiban. Szóval összességében ez egy jó lemez lett, még ha vannak is töltelék dalok. Viszont ami legjobban zavart, hogy negyedjére is ugyan azok alkotják a lemez gerincét miszerint, van a füves nóta: valhalla, van a hosszú doom nóta: lazarvs stb, ezt már annyira nem kajáltam be negyedjére. Mindezek ellenére kíváncsian várom a folytatást.
Nekem az ilyen női énekeses, szimfonikus goth-os dolgok mindig azt az érzést keltették, hogy itt amúgy a zene annyira nem lényeg vagy érdekes csak az, hogy itt egy jó nő, jó hanggal oszt csá. Mindig is arról ment a duma is, hogy így a Tarja úgy Tarja meg ilyenek, legalábbis mint laikus nekem ez jött le. Mondjuk talán az Epika az kivétel, az zeneileg is érdekes, hallgattam is egy időben. Viszont ez ami itt megy az én ízlésemnek túl giccses és unalmas, csöpög róla valami tündérvilágos cukormáz amiből ha nagy adagot kapok rosszul leszek. Ez a majd másfél óra meg elég nagy adag. Ez megint csak a nem értek hozzá, nem is szeretem ,nem is nekem szól tipikus esete. Ahogy valakinek a Shibalba szenvedés, úgy nekem ezek.
Nekem az Axiom, Riitirr, In Times hármas szinte mindent visz ebben a stílusban. Az E ezekhez képest vissza lépés volt, semmi baj nem volt vele, csak egyszerűen hozzájuk képest gyengébb dalok voltak rajta. Itt is hasonlót érzek, noha még mindig kiváló érzékkel keverik a prog és kreut rock-ot a black metal-al)Lehet még ezt annak nevezni?). Sőt most még a 80-as évek syntwave dolgait is bele-bele csempészték, ami azért adott egy kis frissességet. Viszont nagyon kiemelkedő dal megint nem sikerült, talán a Homebound a legjobban tetsző, de az említett lemezek leggyengébb dala is jobb mint ez, Herbrand éneke még mindig hiányzik.
Tökéletes aláfestő zene az idei évnek. Viszont most vagy én lettem finnyásabb, de ugyan azt érzem mint az Enslved-nél. Az eddig lemezeik mind szinte hibátlanok voltak számomra. Mindig kicsit tolták a határaikat, vagy ha nem akkor is tartották a szintet. Itt viszont most nem érzek igazán kiemelkedő dalt, vagy olyasmi amire felkapnám a fejem, hogy ez de király volt mint például az előzőn a horror-os hangulat vagy a géppuska blast beat, vagy mondjuk az egyik személyes kedvencem az extravaganza énektémái. Lement már párszor, jó volt, de ez tőlük maximum egy oké lemez, az eddigi teljesítményüket figyelembe véve. Továbbra is jól tolják ezt a parasztvakító, slágeres apokalipszis soundtrack dolgot, de legközelebb remélem emlékezetesebb dalokkal.
Meghallgattam a Lordi-t és egy dolgot leszámítva egész kellemesen csalódtam. A koncepció ismeretében már érthető volt, hogy a számok miért olyanok amilyenek. Nekem a Shake the Baby Silent című nótánál egyből beugrott a White Zombie például. Bár aki ezen ?régi? zenéket nem ismeri (például a koránál fogva) annak ugye mi ugorjon be? :) Egy dologgal nem voltam kibékülve az a vokál, mert az bizony nem túl jó, pedig az énekes ennyi idő alatt képezhette volna a hangját. Ha Ihsahn a károgástól el tudott jutni a legutóbbi EP-jén a Roads című számig, akkor a Lordi énekese is. Ahogy az Anaal Nathrakh-nál elnéző voltam a ?vokál? vonatkozásában itt is az leszek, mivel összességében egy jó és szórakoztató lemezt raktak le a finnek.
Ez pont olyan volt, mint egy Hajdu mosógép a 80-as években. A gyerekkoromat idézte vissza, amikor bementem a fürdőszobába és pont egy ilyen hangzásvilággal szembesültem. Szerencsére nem lettem ennek a zajnak a rabja (mondjuk hülyének is néztek volna a metálos haverjaim), inkább visszamentem a szobámba és a hifibe betettem egy jó kis Cradle of Filth CD-t, mert akkor még az volt a ZENE és nem a Hajdu mosógép morajlása a mosási és a centrifugálási program közben. Ez részemről valójában nem 1 pont, hanem 0! Majd megmutatom egy mosógép szerelőnek, még lehet azt is meg fogja tudni mondani milyen évjáratú Hajdu mosógépről van szó. :D
A lemez elején még úgy tűnt, hogy csak annyi a probléma, hogy a háttérben valaki hány és ezt vették fel vokál gyanánt. :) Ez még önmagában nem lett volna gond, hiszen az Anaal-nál és a Lordi-nál is elnéző voltam a vokálbeli hiányosságok terén, a zene pedig tetszett gitárostól, dobostól. Aztán ahogy mentem bele a lemez több tételébe sajnos olyan zenei megoldásokkal is találkoztam, ami már nálam nem fér bele: Dereliction például, aztán a közel 10 perces uccsó szám ami outro-nak túl hosszú és unalmas. Összességében nem rossz ez, látok benne fantáziát.
A spanyol inkvizíció nem végzett jó munkát... Hihetetlen, hogy ilyen """"zene"""" létezik. Legalább bővült a zenei univerzumom, mégha ez egy feketelyuk is benne. Természetesen értékelhetetlen, de nem a felbecsülhetetlen értéke miatt!
A Wolfheart-ot azért is szeretem annyira, mert igen magas színvonalon hozza azt az északi death metal feelinget, amit nagyon szeretek. Jelen lemez meg az eddigi legjobb, amit eddig készítettek. A borító is nagyon tetszik. Azért örülök, hogy vannak még ilyen színvonalas zenekarok a stílusban. 2018. novemberében koncerteztek Bp-en, de sajnos nem tudtam elmenni, mert beteg lettem, pedig de jó lett volna látni őket élőben is!
Egy egész lemezre nyújtott intro. Számomra ez semmilyen zenei értéket nem képvisel! Ennyi erővel bármelyik relaxációs zenét be lehetne ajánlani... csak azt nem értem minek?
Van itt minden, mint a búcsúban. Thrash metál, grunge (?), stoner, doom, death? Nekem az ilyen stíluskavalkád nem igazán jön be. Meg a grunge összeházasítása az előbbi stílusokkal, hát nekem ez olyan, mint a lekváros-mustáros kenyér. Mindezek miatt pozitívumai (jó hangzás, jó zenekari teljesítmény, néhány echte thrash metál nóta) ellenére összességében nem tetszett.
Ez a kör a finn bandák köre. Egyik legkülönlegesebb metal zenekaruk a Nightwish. Már itt szeretném megköszönni az ajánlónak!, mivel ezt a lemezt nem hallgattam volna meg az ajánlása nélkül, mivel a zenekar munkásságát az Imaginaerum lemezzel bezárólag követtem. Ezzel a lemezzel azonban számomra újra bizonyítottak! A lemezen hallható számok teljesen rendben vannak, a Nightwish fejlődéstörténetébe szervesen igazodnak. A Nightwish nem akarja újra és újra legyártani a Wishmaster albumát és a slágeres Dark Passion Play című lemezét sem. A lemez nagyon összetett és ezért nem is adja meg magát azonnal. Első meghallgatás után csak néhány szám tetszett, aztán minden meghallgatás után egyre több minden. Olyan ez a lemez, mint egy metal opera. A lemez a Nightwish fejlődésének újabb lépcsőfoka, az irány pedig amerre tartanak remek.
Azt nem gondoltam volna anno, hogy az Enslaved ilyen zenei magasságokra (Borknagar, Arcturus?) lesz képes. Ezzel a lemezzel nekem bizonyítottak, baromi nagy meló lehetett, ez hallatszik is. Szerintem az egész lemez remek számokkal van telepakolva. Ez a lemez is bizonyítja, hogy a black metal viszonylag szűkös eszköztárából az arra alkalmas kezek hatalmas dolgokat tudnak kihozni.
Minőségi pusztítást visznek véghez, de az előző lemezüket kiforrottabbnak, jobbnak érzem. Ami nagyon zavaró volt itt, az a szűnni nem akaró sivító vokál, ez a szinte állandó acsargó sivítás baromira rontotta az élvezhetőségét a zenének. Ilyen szintű (szinte állandó) visító acsargás az előző lemezen nem volt! Ez az állandó visító/sivító acsargás már-már elnyomta a zenét. Most még adok nekik egy értékelhető pontszámot, de legközelebb nem leszek ennyire elnéző.
Sajnálom, a Lordi számomra mindig is egy vállalhatatlanul gáz zenekar volt, erőteljesen ráfeküdve a gagyi jelmez gimmickbe, amivel nem érnek el többet, mint Eurovízió-, és családbarát papametál/hard rockként 4 éveseket szórakoztasson, esetleg nagyon buta keresztény anyukákat megbotránkoztasson. Erről az albumról kicsit részletekbemenően, iszonyatosan irritáló az énekes, de a legnagyobb bűncselekmény a billentyűs és hogy milyen gázul szól minden hang amit kiokád a hangszere magából, a 3000 forintos játék Casiomban jobb presetek vannak. 0 érzék hangdizájnhoz, ebből az következik, hogy eredendően gányul szól az album high budget keverés ellenére is. Nevetséges dalírás és performansz, iszonyatosan szólal meg minden hangszer, és még ha nem lenne büntetően rossz, akkor is max középszerűek a dalok. Autómeleg állott palackozott víz zenei manifesztációja. Miskolci kocsonyafesztivál színvonal. Az lett volna a terv, hogy 3-at kap, ha csak olyan sz*r minden dal, mint a Hard Rock Hallelujah, és a keverés/production rendben, EZ VISZONT NINCS RENDBEN.
haha washing machine go takatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakatakataka
A fura ütemmutatók és a zajzenei/noise rock hatások olyan kaotikussá teszik, mint a war metal, de sokkal black metal-közelibb hangolással, és sajnos számomra nem érződött annyira izginek, mint reméltem az első másodpercekben. Keverést illetően őszintén szólva nem szól jól, kissé bántotta a fülem a gitárok nagy hangereje, a kompresszor miatt ilyen hangerőháborúba mentek a dobok és gitárok egymással ahelyett, hogy együtt dolgoznának, nem nagyon volt dinamika, állandó pulzálást éreztem a koponyámban még a kiállások közben is, a basszusgitár is úgy szól, mintha az első Wu-Tang albumot keverte volna a hangmérnök 5 perccel előtte, semmi dinamika, világ összes kompresszora, minden 100 Hz fölött levágva. Igazából csak ez rontotta el nekem az élményt, de ez nagyon. Az "avantgárd" kifejezést nagyon gáz szerintem ráaggasztani zenékre, mint formabontóság szinonímája, mert nem azt jelenti. Formabontó pedig nem lesz a zene attól, hogy nem 4/4-ben van.
Hamisítatlan, sallang nélküli ősembermetál, valahol a death-doom-grind vonalon. Lo-fi hangzás. Primitív és csiszolatlan anyag, de ez így menő. Hozza azt a féktelen gonoszságot, amit több másik album a listán nem hozott. A kazetta borítója valami hihetetlenül pocsék és prosztó, ami kicsit hozzáad a műfaji kontextusban a fun-faktorhoz, mégha ez nem is egy goregrind kiadvány. Nem fogom azért agyonpontozni, mert habár szerethető és élveztem végighallgatni, nem egy túlságosan kiemelkedő mű. Ez egy "Péntek este elmennék a bulijukra a helyi kocsmába, talán akkor is, ha csak ők játszanak" típusú szeretet.
Nagyon szépen szól! Benne van a kellő energia és stenk is. Ez a műfaj (mármint a melodeath/meloblack vonal) viszont sajnos nagyon erősen hidegen hagy, így nem tudom úgy felpontozni, mint aki él és hal ezért a hangzásért, azok a midi hegedűk majdnem kiváltották belőlem a PSTD rohamot a Nightwish után, de ez nyilván sokkal szebben szólal meg annál, a gagyi midihegedűn kívül azért hallani itt-ott nagyon szép szintihangzásokat is, az utolsó szám kifejezetten kellemes volt. "Szép iparos munka"
Gondoltam hogy nem szokványos metal lesz, de hogy ez igazából egy martial industrial album, arra nem. Mindenesetre kellemes meglepetésként ért, ritkán hallgatok ilyen zenét, noha nem szándékosan kerülöm. Ez az album szonikálisan maga a gonosz, már az első tracknál leesett hogy nagyon igényes és választékos hangzásvilág fog fogadni. Erősen filmzenei jellege van, rengeteg egzotikus és népi hangszer színesíti a palettát, ami önmagában csak ambientté tennék, azonban az erősen kontrasztos szintetikus dobok és kürtök adják meg azt az industrial hangulatot ami kerek egésszé teszi ezt. Negatívumnak felrónám az üresjáratokat, ahol nem érzek annyi gondolatiságot, a martial industrial részek nem dolgoznak jól össze a "kiállásokkal", csak váltogatják egymást. +fél pont a neofolk outroért és a 6. track vége miatt.
Apeyékat még nagyon régen koncin láttam kb 1 évvel azután, hogy egy barátom bemutatta őket, hogy "nézd létezik magyar stoner" én pedig teljes hitetlenséggel hallgattam a Devil's Nectart hogy jéé ez g**ijó. Koncin picit megcsappant a varázs, amikor rájöttem hogy doom fanként jobban élveztem az előttük játszó Southern Oracle-t. Az album egész menő, megvan a stenk, megvan a blast beat, viszont picit fura a keverés, nem karcol, vagy tépi le az arcom eléggé, túlgágosan high-gain modern metálkodós a gitárszand, ami érződött a drone metal számon a végén. Nem olyan jók sajnos a dalok, és Apey éneke se a kedvencem.
Tehát ez a zenekar még létezik és aktív... A "szimfonikus metál" kifejezésről szülővárosom jut eszembe, benne a "kemény rokker" pattanásos, zsíros arcú, nádszálvékony, alkoholista 15-16 évesekkel Cradle of Filth pólóban, akik szerint midi hegedűt rárakni a legcheesybb power metálra a legfennköltebb magasművészet. Bevallom, hogy úgy istenigazából soha nem hallgattam elejétől a végéig egy Nightwish számot sem, szóval most vesztem el a szüzességem. Hagyott némi szájízt maga után, afféle ízkeveréke a kukoricadarás sörnek, a romlott sajtnak és egy evőkanálnyi glitternek. Annyira nevetségesen langyi, szelíd, egyben negédes és giccses, hogy családi fantasy filmek zenéje is lehet. Ez az a zene, ami a kedvenc zenekara lenne egy 6 évesnek, akit érdekel a metál, de a keresztény szülei óvva intettek a sátánista zenéktől. Végtelenül sekély tartalmilag, a szövegektől és klippektől bekringéltem, ilyen "győz a jó, így való" típusú mélyenszántóság. Pozitívumnak felhozom, hogy habár aránylag jellegtelen, de nem pusztítóan k*rvarossz, mint a Lordi. Szépen megszólal, jól strukturáltak a dalok, van annyi fanservice, hogy visszahozzák a kiállás után a főtémákat., de ez sem teszi többé semmitmondó popzenénél.
Őrületes fantáziátlanságról árulkodott már a borító is. A zene meg... Sajnos számomra végtelenül jellegtelen. 1-2 izgi zenei megvalósítás, de csak nagyon érintőlegesen prog.
Fú, ez az első másodpercekben kifejezetten idegesítő volt, aztán meglepett az a dallamos refrén, és nem tudom miért, de tetszett. Aztán jött a második szám, ami valami brutális, első track intenzitása × 15, lehet csak én vagyok az edgelord, de ezt a zenét nagyon imádom. Iszonyatmód jó a vokál, totális pusztítás és káosz a hangszerelésben, dobokhoz picit jobb dobmintákat választottam volna. A nevetségesen gyors dobgépes blastbeatek miatt pillanatra Igorrr jutott eszembe, meg a cybergrind projektje. A legtöbb helyen sajna viszont rontottak az élményen a dallamos refrének.
Infantilis és egyszerre képmutató. Értem én, hogy egyesek pénisze erre meredezik és közben Che Guevara-nak érzik magukat a tükör előtt, de ettől még ne próbáljunk meg eszméket hazudni mögé és főleg szektás magatartással ráerőltetni azt másokra. Attól még, hogy valaki reggel teliélvezett alósgatyával ébred fel, még nem lesz férfi....Lelki silányságról és bárgyúságról árulkodik az album minden pillanata. Az Aqua formáció ominózus Barbie Girl dala legalább még tisztában volt saját magával, és nem is félt a műanyag voltát felvállalni. Ezzel szemben a Lordi-nak még a masztrubálás sem megy rendesen, de ez nem is csoda, hiszen a banda és egyben ez az album is nem több mint egy másodosztályú fitymaszűkület.
Lehet, hogy nem birom Husky pofajat, de most a fejen talalta a szoget, ezert nem is akarok tul sokat hozzatenni a kommentjehez. Atverve erzem magamat, az elso par percben csak remenykedik az ember, aztan lassan belehal a varakozasba, persze elott meg az oruletbe kergeti ez a beakadt mosogep. Nem artana jobban megtanulni kezelni a dobgepet, mert 1-2 frekvencia nem lesz eleg, meg akkor sem, ha az sotet morajlasba csomagoljuk.
Nem...az underground nem ezt jelenti. Attol, hogy valaki az underground elkotelezett hive, meg nem szereti, ha smirgli papirral kell segget torolni. Ez csak szimplan gaz es probal felkapaszkodni a nosztalgia vonatra a fostos hangzassal es a meg fostosabb otleteikkel. Persze ez belefer a postmodern szellemisegebe, de ettol meg nem valtoztat a tenyen, hogy a zeneszek benak es tehetsegtelenek.
Tunder-fing...
Tetszenek hallani a dobot? Így szólnak a gyors témák mindenféle segédeszköz bevetése nélkül. A lábdobon hallok kompresszort, azt szerintem nagyjából ennyi. Ritka rusnya kompozíció fantasztikusan jó hangzással, viszont a végére elfáraszt rendesen.
Hangulat a tetőfokon, ötletesség tengernyi... :-)
Régebben nem szerettem őket, aztán egyszer csak stonerből átmentek metalba. Odabasz, király lemez. Amit Makadámia mond, mind helytálló, ezért csak 8. Mondjuk nekem tetszik az Apey éneke.
Meglepődtem. Illetve annyira nem is, mert pont a fórumban méltattam a Once lemezüket, ez meg ahhoz hasonló. Be kell hallani a populáris felszín alá, mert vannak meglepő fordulatok... Floor hangját dicsérni olyan, mint azt skandálni, hogy a japánok jó autókat csinálnak. Én ezért inkább a dallamtémáit emelném ki. Tuomas is leporolta a szintijét, és hoz új hangszíneket. Tetszik, na... Eléggé. Husky-val megegyezik az adott pontszámom. :-) Az Endlessness című dal óriási. Az 10 pontos darab. Marha nagy PC szerepjáték fan vagyok, és a második CDnél Vvardenfell hangulat jött rám...
Nem egy Axioma Ethica Odini, de rossznak nem mondanám. A második dal mindent visz viszont. De sajnos egy ilyen van a lemezen. A metalcore-os refrének annyira nem tesznek jót az összképnek. Herbrand Larsen hiánya sem, pedig az új arc mindent bevet, tényleg nem rossz. A 4/4 - 3/4-es ütemezés még belefér, de volt olyan ritmusképlet, amit elsőre ki sem tudtam számolni. Nem gáz igazából, az Enslaved mindig is a meglepetésekről szólt, mindamellett, hogy van egy saját hangulati világuk is.
Sosem hatottak meg, most sem lett a kedvencem.
Én is csak a híres számukat ismertem, az bőven elég volt, hogy messze elkerüljem őket. Most belehallgattam párba és az több, mint elég volt, hogy igazoljon. Nagyon nem nekem készül a zenéjük, de nem csak az a probléma, hogy nem tudom értelmezni, hanem még zavar is. Az énekes orgánumától nekem fájdul meg a torkom, a langyi szintivel fűszerezett ossziáni riffek fáradt émelygésre késztetnek. A múlt század első felében készült magyar filmek hallgatása, megtekintése fizikai rossz érzést vált ki belőlem. Találtam egy új ilyen dolgot, a Lordi zenekar személyében. A jelmezek az egyetlen cool dolgok a bandában.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 427. 428. 429. 430. 431. 432. 433. 434. Full screen Vertikális nézet
2020. október 24.
boymester dimmurtal Eroen Husky makadamiadio nascence Nagaarum mike666 ∑:
1. dimmurtal
Anaal Nathrakh
Endarkenment
9 7 9.5 7 7.5 7.5 8.5 5   8
2. Husky
Wolfheart
Wolves of Karelia
8 7 9 6 10 6.5 7     7.6
3.
Enslaved
Utgard
8 7 7.5 7 10 5 7.5 8   7.4
4. Eroen
Lazarvs
Lazarvs
6 6 7 8 5 7 7 8   6.6
5. nascence
Shibalba
Nekrologie Sinistrae (Orchestr...
1 6 8 8.5 1 8 8.5 9   5.9
6. McFrost1977
Serpent Column
Kathodos
2 5 6.5 7 6.5 6.5 6 8.5   5.6
7. CarolusRex
Nightwish
Human. :||: Nature.
7.5 4 6.5 5 9 3 3.5 9.5   5.5
8.
Lordi
Killection (A Fictional Compil...
9 3 5 5 7.5 1.5 1   1.5 4.6
9. makadamiadio
Plague Organ
Orphan
1 3 5.5 4 1 9 2     3.6
10. boymester
Candelabro
Funerales Y Entierros EP
1 7 2 4 1 7 2     3.4
∑:
5.3 5.5 6.7 6.2 5.9 6.1 5.3 8 1.5 5.8
Moonsorrow - Kivenkantaja (2003)
Kritika, boymester @ 2019. április 6., szombat, 08:46
Northward - Northward (2018)
Kritika, oldboy @ 2019. január 5., szombat, 10:50
Vintersorg - Till fjälls, del II (2017)
Kritika, boymester @ 2017. augusztus 18., péntek, 11:33
Weakling - Dead As Dreams (2000)
Kritika, boymester @ 2017. augusztus 15., kedd, 11:17
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.034 seconds to render