Az előző anyaghoz képest is pőrébb stílusban kínozza a hallgatóságát a Primitive Man. Leginkább úgy tudom elképzelni ezt a zenét, mint egy köszörűt, vagy reszelőt, vagy kaparófát, amire azért van szükség, mert valami (az alkotó és a hallgatók tudatában/agyában/lelkében) karomként nő kifelé, ezért azt le kell dörzsölni/koptatni. Erre a célra azonban csak ilyen durva, érdes eszköz felel meg. Annak a képzeletbeli karomnak a lereszelése okozhatja azt a torz módon kielégítő érzést. Én is szeretem az ilyet néha, de csak akkor, ha nagyobb fokú zeneiséggel párosul.
Magam is gondoltam rá korábban, hogy beajánlom, aztán úgy voltam vele, hogy biztosan sokaknak torkán akad majd. Nem is baj, ha kap egy kis figyelmet. Gyönyörű kiadvány minden értelemben! Olyan úton járnak, ahová az átlagember ritkán téved. Kinyílnak és receptívvé válnak az ember pólusai, minden hangnak súlya, értéke van. A türelmet gyakorolni képes zenekedvelők igazi csemegéje.
A glam metalnak megvolt a maga szerepe a polgárpukkasztásban, és az olyan legendák, mint a Twisted Sister, Skid Row, vagy a Mötley Crüe sok szülőnek volt ádáz ellensége. A Steel Panther úgy hozza vissza a glam ?életérzést?, hogy közben nem veszi véresen komolyan a dolgot (jól is teszik, mert az elmúlt 40 évben változott egy s más), innen jön a ?comedy rock? jelző is velük kapcsolatban, meg a komolytalan szövegek is. Bulibandának teljesen alkalmas, ha szereted az ilyesmit. Ízlés dolga.
Werwolf úr lemezét fel tudnám használni egy black metalról tartott kiselőadáson elrettentő példaként. A "Hogyan gyűjtsük össze a legunalmasabb, legelcsépeltebb paneleket" versenyen dobogót érő produktuma legalább annyira sötét, mint az a tinédzser, aki a reggeli gabonapehely elfogyasztása után lement a boltba, mert akciós volt a művér, amit aztán otthon magára öntött, ettől megszállta az áruházi sátán (vagy az Santa?), és rögtön el is készítette az ihletett nagylemezét (neki az lenne a mentsége, hogy tinédzser, Werwolf úr azonban 41 éves). Mivel ötletekkel nem büszkélkedhet, ezért számos más zenekarban is kiéli ötlettelenségét, mint például a nagyon eredeti nevű Satanist Terroristban, a Satanic Warmasterben, a Satanaelben, vagy a Krüel Kömmandóban. De még a Satanic Skinhead Propaganda kompiláción is szerepel, ami több információ, mint amire szükségem volt.
Az egyébként metal beállítottságú, ám igényes zenekedvelők ízlését lehet, hogy éppen az Ulver bővítette tovább és nyitott ajtót idegen helyekre az utóbbi években. A Childhood's End az egyik legtöbbet hallgatott CD-im között van, és az Assassination of Julius Caesar is az egyik legtöbbet forgó korong a lejátszómban. Garmnak varázspálcája lehet, mert műfajokon keresztül szárnyal és elvarázsol minden hangot. Ezzel az albummal az egyetlen baj, hogy rendkívül rövid, még ugyanennyit elhallgatnék belőle. A teraszon ülni egy halk esős napon, teával a kézben, úgy, hogy nézem a messzeséget és közben ez a lemez szól... több mint kellemes!
Ennek az anyagnak a "frekvenciáját" valahogy nem veszik a receptoraim. A fájdalmas felocsúdásokkal tarkított depresszív/atmoszferikus black metal kedvelőit szólítja meg a nyers megszólalású Abiozis. Én csupán kétszer próbálkoztam vele, ebbe nem tudok belemélyedni.
Jó is az, amikor a lagzira hívott zenekar túlzásba viszi a speedet. Oroszul mesélős, operaénekesnős lagzifolk/black/death, amelybe mintha még Glen Bentont is meghívták volna (hatodik dalban, pl). De mintha egy szomorú ogre is bömbölne később. (Egy adott ponton még a tánci-tánci is elhangzik.) Aztán a részeg törpék is megérkeznek. Viccnek jó, egyszer elszórakozik rajta az ember.
Akárhogyan forgatom ezt a Babymetal nevű J-pop borzalmat, nincs olyan oldala, amely számomra pozitívummal rendelkezne. A kínosan bugyuta név (egyesek szerint cuki, de az éppen annyira taszító), az arcbamászó marketing, az annál is műbb zenei tartalom csupán bombasztikus show, sekélyes szórakoztatás, műanyag szirup, és számomra emészthetetlen, még úgy is, hogy tudom, a japánok másképp gondolkodnak. Rémálmaimban sem! Pontszám: 0
Meglepően erős technikás/brutális death metal album. Nem az unalomig ismételt témákból készítettek egy újabb arctalan lemezt a műfaj felhígítására, hanem igyekeztek a szerzeményekbe életet csiholni. Bár van ennél feljebb, ami a dalírás nívóját illeti, nagyon is hallgatható, ötletes anyagot tettek az asztalra Cytotoxinék.
Az alternative/post-grunge és a modern groove-ok nem éppen az a műfaj, amit hallgatni szoktam, úgyhogy a főszerkesztő (9000Sanyi) véleménye sokkal mérvadóbb lesz azoknak, akik szintén kedvelik a stílust. Szerintem nem rossz az anyag, a Beg keménysége jólesett, több fogós dallam vagy téma nem ártott volna (többször meghallgattam), de az is lehet, hogy a rajongóknak éppen így lesz az igazi, ahogy van.
