Úgy isten igazából nem tudnám megmondani, hogy ez, vagy a Drown idegesített jobban, de kb. egyenlő az arány. Az egész jó hangzáson kívül szinte semmit sem tudok értékelni (pedig becsülettel, többször is meghallgattam mindkét lemezt). Valamint, megjegyezném, hogy baromira nem csak az ilyen jellegű/stílusú "zenéknek" van "undergroundja", de itt valamiért mégis ezek vannak nem kis részben erőltetve/nyomatva; és az is megint elmondható, hogy nem feltétlen attól lesz valami olyan hű, de "underground", mert az minél elborultabb, betegesebb, stb.
Jó lemez és banda! Eddig nem hallottam róla, szokás szerint mindenről beugrik valami, erről leginkább a Moonsorrow és a Nightcreepers, zeneileg, hangulatilag, hangzásilag (nálam valahol itt kezdődik az értékelhető hangzás) is hasonló. Igaz, nálam a zseniális első 3 Moonsorrow-lemez (Suden Uni, Voimasta Ja Kunniasta és Kivenkantaja) szintjét nem éri el, de jó volt meghallgatni és simán többször hallgatós. Eredetiben is simán megvenném.
Mindenképp egy érdekes album ez, már csak Kaiaphas rendkívül egyedi, acsarkodó (és számomra egy idő után elviselhetetlen) károgása miatt is. Számomra az is pozitívum, hogy a 2000-es évek utáni Satyricont is megidézi egy-két dalban, nekem ezen dalok jobban tetszettek, mint az előbbi károgáshoz kapcsolódóak (talán pont ezért sem hallgatom/hallgattam sokat az Ancientet sem). A Come to the Sabbat pedig nekem szintén egy pozitív meglepetés volt (még a meghallgatása előtt, látatlanban/hallatlanban mondtam magamnak, hogy inkább a Mercyful Fate Come to the Sabbath klasszikusát dolgozták volna föl), nem ismertem az eredeti, Black Widow-számot, de most, hogy jó néhányszor meghallgattam, azt kell mondjam, hogy elég jó (kicsit emlékeztet/megidézi a Hellt), és szerintem ezt a számot is egész jól a saját ízlésére formálta Kaiaphas, megtartva az eredeti szám hangulatát. Ez is nálam egy plusz pont. A zene, hangzás nem rossz, a borító elmegy.
Ez a "nettó időhúzás" kifejezés találó. Hasonló érzéseim vannak, mint a Convocationnél. Teszem hozzá, hogy a Moonsorrow két számos, 56 perces Hävitetty lemezénél is eléggé szenvedtem már (az előtte lévő brutálisan jó lemezek után), de abban ettől százszor több kreativitás, dallamváltás, stb. van.
Becsülettel végighallgattam a teljes albumot (még a három dalhoz készült "klipnek" nem igazán nevezhető valamiket is megnéztem), de itt nem csak a gitárhangzás borzasztó, egy kezemen meg tudnám számolni az értékelhető zenei részeket. Számomra érthetetlen, hogy tud ebbe a káoszba bárki is pátoszi dolgokat belelátni/hallani, meg az is, hogy a Century Media Records ezt a bandát leszerződtette.
Számomra az Ensiferum eddigi legjobb lemeze a Victory Songs, ami nálam még az első két, Jari Mäenpää-s lemezt is felül tudta múlni, pedig azokon is milyen dalok vannak...és úgy gondolom, hogy azt a lemezt minőségben, dalokban már nem fogják tudni megugrani (az első kettőt most kevésbé venném ide, mert azért Jari károgása más volt, mint Petrié, meg valamennyire a zene is). Az viszont szerintem elvitathatatlan, hogy Jari után is megtalálták a tökéletes énekest Petri Lindroos személyében, és letettek egy legalább olyan jó harmadik albumot az asztalra (ha objektíve nézem), mint az első kettő volt, ami nem volt egyszerű feladat az előzményeket tekintve. A From Afar szintén jó volt, de számomra az sem ütötte meg elődje minőségét. Az utána következő Unsung Heroes lemez talán az eddigi diszkográfiájuk mélypontja, mely valóban nem lett igazán jó, a One Man Army és a Two Paths albumokon pedig felváltva voltak bejövős és kevésbé bejövős számok, volt, hogy egyre jobban háttérbe szorult a károgás, ami a banda egyik védjegye és sokan nem is értették; volt, hogy egy lemezen a lírai dalok kerültek fölénybe, amely szintén nem volt sosem jellemző rájuk, megpróbálták, a közönségnek nem jött be. Most úgy érzem, hogy visszataláltak a helyes útra, mert egy ilyesmi Ensiferum albumot vártam már egy ideje. Nyilván, nincs olyan jó, mint az első 3-4 lemez, nehéz is lenne újra olyan dalokat írni, mint például a Treacherous Gods, a Guardians of Fate, az Into Battle, a Battle Song, a LAI LAI HEI, az Iron, az Ahti vagy éppen a One More Magic Potion, de egy tisztességes munkát tettek le az asztalra Markus Toivonenék (aki már csak az egyedüli alapító tag, aki még mindig benne van a bandában és érdekes, hogy nagyrészt most nem ő énekelte fel a tiszta énektémákat--mint eddig, hanem az újonnan jött tag). Az olyan dalok, mint a Rum, Women, Victory; az Andromeda, a The Defence of the Sampo vagy a Run from the Crushing Tide végre visszahoznak valamit az első 3-4 lemez hangulatából, az olyan ínyencségek, mint például a Midsummer Magic, a For Sirens vagy éppen a One with the Sea tovább színesítik az albumot, az instrumentális intro (Seafarer's Dream) pedig most is (mint eddig) remek nyitótétel. A hangzás lehetne kicsit erőteljesebb, elég "steril", ha lehet így fogalmazni, voltak már sokkal jobban hangzó lemezeik. A borító most is remek, Havancsák Gyula alkotói munkája előtt le a kalappal (lehet, hogy valakinek ez semmi, de attól még rengeteg munka van benne)! Az, hogy tematikáját tekintve "csatametal"--ami egyébként csak az egyik jelző a dalszövegeket nézve/olvasva, mindig is az volt, és én is úgy gondolom, hogy sajnos nem nagyon voltak ők az első vonalban sosem (és most sem), meg nem is nevezném őket annyira hű, de mainstreamnek. Többször is láttam már őket koncerten (Jarival sajnos nem), ahol szintén nagyon jók, abszolút meggyőzőek.
A zenével különösebb bajom nincs, szépen elmegy magának a háttérben, az "ének" viszont minősíthetetlen. Ehhez aztán biztos rettentő nagy ötletesség meg alkotói érték és tehetség kellett, hogy megkomponálják...szánalmas. Egyszer a zene miatt azért meg lehet hallgatni=át lehet szenvedni, a hangzás elmegy, a borítóról inkább jobb szót sem ejteni, valamint a 8-9 perces dalok hosszúsága valóban indokolatlan.
Itt már hallok valami zenét is, ami értékelhető. Egy-két dal még tetszett is (például a Flora), a temetői gyászmenetet és szertartást idéző számok már kevésbé. A borító az kritikán aluli, sosem értettem, mi célt szolgálnak zenei albumborítókon festmények/festményszerű rajzok, rendkívül eredeti...
Nem is tudom, mit mondjak...ez igazán förtelmes volt. Nekem egy bizonyos határig/szintig elég nagy a "hajlandósági/fogákonysági" zenehallgatási faktorom, de ezzel nem/sem tudok mit kezdeni. Egyetértek azzal, amiket már többen is leírtak, ez egy idegesítő zaj, se füle, se farka, zenének még távolról sem nevezhető valami. A két körrel ezelőtt beajánlott Exocrine lemez ehhez képest első vonalas, ott legalább volt mit értékelni.
Ezen nem nagyon van mit értékelni.
Huh, nem egyszerű. Amikor felfedeztem a zenét rejtő zsánert az összes előítéletem előjött, először úgy voltam vele, nem is adok neki esélyt. Minek? De másodjára olyan témák jöttek elő amitől fejet kellett hajtanom. Már csak azt nem értem, a srácok miért nem black metalban utaznak? A hangzás pöpetcz, nem az a posvány, drone valami, s kérem, itt nótákat hallunk. - Valami jól működik a zenekarral kapcsolatban, mert csak úgy repül az idő a tizenvalahány perces szerzeményeknél. Kellemes csalódás. (Kipróbáltam 1,75-2 szeres gyorsításban a a TeCsatornád-on. Meglepő. :D)
Finn viking? metal, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. - A megvalósítás tökéletes játékot hordoz magában, az eredetiséget illetőleg billeg a léc. - Szobavikingek, fejrázásra fel! :)
Ez még mindig Ancient, bármilyen köntösbe is burkolózik Lord Kaiaphas. (Elviselhetetlen, acsarkodó orgánum.) - Ennek az amerikai úriembernek újra annyi egyediséget sikerült megint felszínre hoznia, hogy még maga Satyr is csodálkozik a Thy Throne is Mine tételen. :D - Saját számokat kéne írni, s nem megfelelni másoknak, akkor lehet tuti befutó. Az egyediség hiánya tölti meg az albumot, bármennyire is jó részek vannak rajta...
A stílus híveinek kötelező, a többiek keressenek inkább mást. - Számomra ez a hörgés már több, mint kellemes.
Csak erős idegzetűeknek!
Hálás vagyok az Ensiferumnak, hogy annak idején megváltak Jari Mäenpää-tól, mert akkor nem lehetne Wintersun. - No, de itt máris visszakanyarodva a fő témához. - Nem nagyon követem az "anyazenekar" történetét, de azt kell, hogy mondjam. Ez a jelen kor elvárásainak megfelelő, s jó album. Pont olyan, mint aminek szánták. Szórakoztat. Igen, ezért természetesen kiszámítható is, instant is, pátoszokkal teli is, de ez már csak a zsáner sajátja. - Tetszik, azok ellenére is, hogy kicsit elkanyarodtak az alap koncepciótól. Ha zenei megoldásaikkal sokszor nem is értek egyet, ez egy jól működő folk metal brand. :)
Amerikaiak svéd-iskolás halál metált tolnak? Én mondom, tisztára kifordult a világ magából. :D - Aki szereti a kissé megkopott fényű, de garantáltan láncfűrésszel megtoldott, hulladaráló zenét, az tuti zabálni fogja. - Számomra kicsit hosszúak a nóták (nem is értem miért), egy jobb tagoltság kihozná a lemez erényeit. A vokálon azonnal cserélnék, de ez csak az én véleményem. - Lehet még belőlük valami, ha komolyan gondolják. :)
Az albumnyitó Ceiva olyan érzéseket keltett bennem, mintha a Dimmu Borgir Morning Palace-ét hallanám még a For All Tid Albumuk idején. Megy a "balalajkázás" ezerrel, panaszra nincs okunk, egyfajta stílusgyakorlat a jobbik fajtából, mert közben olyan hangulatot áraszt végig az egyszemélyes "zenekar", hogy azt iskolapéldaként tanítani lehet., A Nabia tételben pedig máris a Burzum Filosofem albumát hallhatjuk viszont, de lehet csak a szinti miatt... A továbbiakat rátok bízom. :) - Az anyanyelv használata (ami itt a portugál) egyáltalán nem zavaró, sőt! - Klasszisokkal jobb, mint a kör Winterfullmoon-ja, ha már blekk metált akarsz hallgatni.
Igazi tech death, semmi más. - Ha pedig szereted az új-zélandi Ulcerate munkásságát, akkor itt a Pyrrhon zajos cirkusza. Amely technikás, s kellően progresszív, - de nekem ez amolyan "vázlatok a diliházból" hangvételű.
No, azt hittem ez a hangzás már sohasem fog visszatérni! - Megvan a '90-es évek kávédarálós black metalja? Akkor vedd úgy, elmondtam mindent. A bemutatkozás megtörtént, s ennyi. - Szimpla múltidéző egyenesen német honból.
Ez a FUNERAL DOOM csupa nagybetűvel. Gyászos, helyenként torokszorító monumentális. Ilyennek kell lennie!
Sokszor lement de nem hagyott semmi maradandó nyomot. Vannak jó ötletek meg jó szólók, de ennyi.
Az első harmad viszonylag jellegtelen iparosmunka, a negyedik számtól elkezdett érdekelni, de a vége egy vicc.
Kellemes hangulata van, de nekem kicsit sok a szüttyögés. A Mother kb fele nettó időhúzás. Inkább háttérzene amire néha érdemes odafigyelni.
Undorítóan gyönyörű, az őrület és a zsenialitás határán billegő szörnyeteg. Engem is meglepett, mennyire betud szippantani. kicsit lazíthattak volna a töménységén néhány közérthetőbb részlettel mert egy idő után már nagyon fárasztó. Viszont végig baromi érdekes.
Nagyon jól esett hallgatni. Néhol megidézte az ős Helloweent is. Az idén elmaradtak a fesztiválok, nekik sikerült egy kis hangulatot becsempészni.
Becsülettel végigszenvedtem egyszer, elig is volt belőle ennyi..
Sajnos heves ásítozás jött rám ettől a lemeztől. Megjelenéskor már próbát tettem vele, de hamar meguntam. Egysíkú dinamikátlan és nagyon halk.
Nagyon untam, nagyon vártam már, hogy vége legyen.
Inkább nem fűzök hozzá semmit. A pontszám magáért beszél
Nekem egy fokkal "átlagosabb", mint a Drown, de így is nagyon jó anyag. Sok ilyen átlagos lemez jelenjen meg...
Pár hete akadtam rá, amikor spotify ajánlást készítettem... Azóta rengetegszer lement és meg kell mondjam, ebben az évben eddig ezt kevés lemez mondhatja el magáról...
A black metalnak ez a vonala nekem sosem jött be. Se nem egyedi, se nem sötét, számomra nagyon műanyag. Azért vannak jó témák, ezt nem vitatnám el. Viszont a Come To The Sabbat tetszett a legjobban, ami ugye feldolgozás. Az eredetit gyakran szoktam hallgatni (Black Widow Sacrifice lemeze a 70-es évekből, régi zenék kedvelőinek ajánlom). A záró tétel is hangulatos, de megint mást képvisel...
Lásd: kritika (még valamikor tavasszal...)
Nekem ez túl sok egyszerre. Semmi szellő, kontraszt az egész anyagon, ebben a forróságban inkább kikészített a végighallgatása.
Profi folk metal lemez annak minden sablonjával. Rengeteg hasonló anyag jelenik meg minden évben, épp ezért nem is izgat túlzottan. Kevesebbet akkor kapnának, ha nem tudnának zenélni. Szerencsére azt tudnak, de minden pátosz, dallam visszaköszön már valahonnan, sokszor saját maguktól (bár a Victory Songs és a From Afar szerintem sokkal jobban megírt, ötletesebb dalokat tartalmazott). Ha a szobámban akarnék ugrálni önfeledten egy játékkardot lóbálva, tuti elővenném ezt a lemezt hozzá, ha pedig északi hangulatot, viking drámát és érzést akarok, akkor marad a Moonsorrow... Egyéb folkos igényeim kielégítésére meg nemsokára érkezik az új Ode (To The Lucanian Wolves).
Nagyon mocskos anyag, nekem a vokállal sem volt bajom. Kifejezetten kísérteties a primitívsége ellenére is. A dalok hossza viszont nem teljesen indokolt. Lehetett volna kicsit tördeltebb, ha már ilyen rövid az egész lemez (cirka fél óra).
Ez akár még nagyon jó is lehetett volna. Valahogy nem érzem befejezettnek, késznek ezt a produkciót. Minden területetn lehetett volna csiszolgatni rajt. Ettől függetlenül egyszemélyes anyagként megsüvegelendő, én max. két fazekat tudnék összekongatni a tudásommal. Azt is hamiskásan... A Flora azért tetszett.
Először letotlam nagy nehezen egyben, sűrű hányinger mellett, majd két részletben. Utóbbival ég és föld a különbség! A lemez második fele ráadásul jóval erősebb, de ez a stílus továbbra sem lesz a szívügyem. Onnantól kezdve, hogy egy banda megfeledkezik a DALRÓL, fokozatosan emelkedik az öncélúság szintje... Ez sem igaz minden esetben, de a Pyrrhon sajnos nem a kivételt erősíti.
Ebből a fajta muzsikából sem jelenik ám meg kevesebb, mint az Ensiferumból... Viszont ennek egyetlen pozitívuma egy adott hangulat. A hangzás meg egy olyan poén, amit 30 évvel ezelőtt elsütöttek és azóta sem tudok rajta röhögni...
Számomra a funeral doom, meg egyáltalán a doom műfaj nem tartozik a kedvencek közé. Többször próbálkoztam a stílus megkedvelésével, de eddig nem sikerült. Persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, ezért a műfaj kedvelőitől elnézést kérek. Minden pillanata olyan ennek az albumnak is, mint egy fasza intro, ami után várnám, hogy beinduljon a pörgés, ami nyilvánvaló okokból nem történik meg. Viszont a finnek mellett szól, hogy a dallamok jól kidolgozottak, a szintis aláfestés pedig mindenképpen emel a színvonalon. De ez nálam csak 6 pontot ér.
A dalok egyenként is megállják a helyüket, sajnos a nyelvismeret hiánya miatt nem derül ki, van-e komplexitás az album egészét tekintve. Volt néhány momentum, amiről beugrott a Shadowthrone korabeli Satyricon, és az Ensiferum, de a Havukruunu harmadik albuma önállóan is megáll a lábán. Szép munka! :)
Rémlett, hogy már hallottam a zenekar felől, de a 2006-os megalakulásuk óta egy korai split mellett ez mindössze a második nagylemezük a sorban. A zenekar tagjait erősítő Lord Kaiaphas pedig többek között az Ancient nevű formációt kedvelők körében lehet ismerős. Ebből ki is következtethető, hogy a stílus black metal, nem a nyersebbik fajtából, annak legtöbb stílusjegyét felvonultatva, károgással, szintetizátor szőnyeggel, és a cintányérok jellegzetes használatával. A zene kap egy hatost, de mivel tetszenek az ilyen fekete-fehér borítók, ezért emelek rajta egyet. :)
Egy biztos: nem tétlenkednek a portland-i srácok, két év, két album. De ez a stoner-doom/funeral-doom továbbra sem az én stílusom. Mindenesetre elismerem a hangszeres tevékenységet, de semleges maradok, ezért adok 5 pontot.
Szeretem a technikás, progresszív dolgokat rejtő, egyedi stílusú zenéket, de itt ez túl van tolva. Ráadásul a gitárok sokszor olyan hangtartományokban szólnak, hogy annak hallgatása egy idő után idegesítő, és óhatatlanul feszültséget kelt az emberben. Amennyiben ez is célja a zenekarnak, akkor jó úton járnak. Valami egészen elvetemült hangulat kellene hozzá, hogy a teljes albumot végighallgassam. Csakis a hangszeres tudás, és a borító miatt kerekítettem egy kicsit felfelé, de semmiképpen sem tudok 6-nál több pontot adni rá.
Monumentális, epikus, himnikus intro-t követően csapnak a húrok közé a finn testvérek. Jól felcsigázzák a hallgatót az ilyen bevezetők, simán elkap a zene hangulata. Megy ám a trappolás, a témák precízek, kidolgozottak, pörgősek, a hangszeresek profik. Az Ensiferum nagyon jó koncert banda, várom, hogy újra lássam őket élőben. Nálam valamiért eddigi munkásságukból a One Man Army talált be igazán (még a pólót is megvettem). Mivel az a lemez 10-es, erre csak 9-et tudok adni!
Hamisítatlan, vegytiszta death metal, amit az amcsi bandától kapunk, bár én a stíluson belül még érzem egy kicsit az útkeresést. Néhol Entombed, néhol korai Obituary sejlett fel előttem a dalokat hallgatva. Minden esetre az irány nagyon jó. Mivel első lemezről van szó, biztatásként adok 8 pontot, szerintem a jövőben hallunk még felőlük. Remélem, elcsípnek jövőre egy izmos Európa-turnét valamelyik nagy hal társaságában, és akkor élőben is át tudják majd adni nekünk zenéjüket annak minden mondanivalójával együtt!
Az Omitir esetében nem igazán beszélhetünk zenekari produktumról, hiszen a Gróvio nevet viselő úriember követte el az összes hangszer feljátszását, és a dalok felkárogását is a stúdióban. Ez meg is hallatszik a lemezen! Tipikusan a sok mindenhez ért, de semmit sem tud igazán kategória. Vannak rajta jó pillanatok, de inkább unalmas, mint érdekes.
Az idegeimre ment. Leginkább olyan szituációban tudom ezeket a hangfoszlányokat elképzelni, mint amikor sok szellemi fogyatékos fazon nézi, amint őrült társuk éppen egyenként tördeli el a saját ujjait. Bocsi, de számomra ennek az albumnak a hallgatása csak időpocsékolás volt! Csak a teljesség kedvéért, a lemez címe: Abscess Time.
Nagyon kezdetleges, mondhatni, hagyományőrző. Szigorúan követi a régi sulis bandák által nyújtott, jó értelemben vett primitívséget. Ez a fajta black metal már nem nekem szól.
A lemezt méltatókkal értek egyet. Minden ízében azt a minőséget hallom, amit egy funeral doom lemeztől hallani szeretnék. Akik a műfajt kedvelik, ezt nem szabad kihagyniuk. Számomra sokat mondó, számos hallgatás után kinyíló alkotás. Köszönet az ajánlónak!
A viking, pogány vagy en-block a nagy hősies, harcos lemezek nálam inkább nem találnak be, mint igen, de azért bőven tudnék kivételeket is felsorolni a kellő komolysággal megkreált albumok közül. A Havukruunu esetében pozitív irányba billen a mérleg nyelve. Jó lemezzel van dolgunk, szép dallamokkal és erős témákkal a dalokban. Ahol a zene ennyire tartalmas, ott a lemez áttöri az előítéleteket és lehetővé teszi, hogy élvezze az ember a lemezt, még akkor is, ha maga a stílus nem éppen a kedvence.
Ha 2000-et írnánk, azt írtam volna, milyen friss anyag, modern hozzáállással, nyitottsággal készített black metal, amibe sok minden belefér. Így azonban már másképp fest a dolog. A dalok nem elég erősek, hogy felvegyék a versenyt a 2000-es évek elején modernnek számító, az idő próbáját azóta kiállt lemezekkel. Azonban egy bizonyos nívót megüt a lemez. Mondjuk, hogy "korrekt", ahogy szoktuk, ami igaz is.
Ezúttal egy sötét, víz alatti világ tárul fel a Tchornobog félelmetes űrbéli sivataga után. Ennek a víz alatti gyöngynek semmi köze a mi felszínen megélt világunkhoz. Másképp telik az idő, más szabályok uralkodnak, más célok és érzések kalauzolják a mélység lakóit. A földi léttől teljesen idegen kaland elmerülni ebben a képzeletet aktívan serkentő két opuszban. Markov Soroka kezei közül sok kincs fog még előbukkanni.
Az alacsony pontszámok mögötti indoklások is azért egész jól fedik, mi várható ettől a lemeztől, és ami egyeseknek visszataszító benne, abban fogja más meglelni a csodát. Jó néhányszor meghallgattam már fejhallgatón keresztül, és az a ritka eset áll fenn (ritka, mivel nagyon kicsi azoknak a bandáknak az aránya, amelyek ilyen bravúrra képesek), hogy a különböző zenei forrásokból született ötletek, a disszonancia, a szokatlan dalszerkezetek, és úgy amúgy minden szélsőség, amivel rendelkezik úgy áll össze, hogy (és itt a lényeg:) hallani a kompozíciókat, a (valóban nehezen, de mégis) befogadható dalokat. Ha mára az ösvényt a hegy lábáig kitapostad, akkor az utat erre a hegycsúcsra neked kell megtalálnod.
Táncra fel! Vagyis... irány a fesztivál... azaz csatára fel... vagy valami ilyesmi.
Bestiális szörnyeteg a Warp Chamber. Az ember magából kivetkőzött, meztelen mocskát és gyarlóságát okádja ránk ez a fajzat. Ennek megfelelően beteg és szurokfekete death metalt kap, aki belenéz ebbe a torz tükörbe.
Először is köszönöm az ajánlónak! Nem értek egyet az Ode-ot elmarasztalókkal. Inkább ihletett és érzéssel teli ez a lemez. Négy hallgatáson túl, egyre csak csalogatott magához ez a romanticizmusban gyökerező anyag. Nincs is gyenge szerzemény az albumon, a Ceiva tremolója Burzumosan hipnotikus, mélyreható, a Nabia folkos dallamai kimondottan szépek, és a Clear letisztult akkordjai is arra engednek következtetni, hogy a szerző átérzi, megéli a dalokat. A záró Âmago is nagyszerű példa. A maradék két dalban is olyan dallamvezetések domborodnak ki, amelyek kiemelkedővé teszik azokat, ahogy magát a lemezt is, annak tematikájával és borítójával együtt.
A Pyrrhon összes erényét elismerem, ám az én határaimat ütvefúróval feszegeti. Aki a zenét csak hagyományos módon akarja/tudja értelmezni (a hagyományosba beleértem az extrém műfajokat is), az biztosan nem látja értelmét ennek az extrémnél is szélsőségesebb műfajnak, amelynek peremén a Pyrrhon egyensúlyozik. Ha azonban az embernek van idegrendszere (hajlandósága/fogékonysága) megnyílni ennek a káosznak, az a káoszban megtalálja a rendet, a sajátos logikát, aztán pedig az élvezetet. Ha az élvezet szó túlzás is lenne az én részemről, a csodálat és a kíváncsiság azért hallgattatja velem ezt a zenét bizonyos mértékig. Egy elvont művészeti alkotásban sem látja mindenki a lényeget, mindenki döntse el, mihez tud, illetve akar kötődni.
Nagyon true, nagyon sátáni, nagyon underground, nagyon lo-fi, de nagyon ötletszegény.
Egy újabb fújneral doom (sok lesz már a "jóból"), egy fokkal (ponttal) jobb mint a Drown nevű társa. Talán egy kicsit zeneibb, talán...
A finnek megmutatták, hogy még mindig a metal élvonalában vannak. A lemez minden száma izgalmas és pont annyira brutális amennyire kell. Nagyon jól összerakott (megkomponált) számokkal és remek szólókkal operál a csapat. Nem tudok belekötni semmibe, ami azért ritka. Hatalmas teljesítmény és zenei zsenialitás. Köszönet az ajánlónak!
Érdekességnek jó volt, azonban a magasabb pontszámhoz ennél több kell. Nem érzem a kiforrott zenei irányvonalat és annyira a számok sem jók. Hiába a pöpec zenei tudás, a stílusában elragadó vokál, ha a zenei zsenialitás hiányzik. Korrekt iparosmunka.
Fújneral doom a mégelviselhetetlenebb fajtából. Metál zenékből kigyógyulni akaróknak ajánlott!
Nekem ez inkább experimental stílusú lemeznek tűnt, mint progresszívnek. Szép a csomagolás, meg jó a hangzá,s meg a zenészek is jók, de a lemezen hallható zene rendkívül nehezen befogadható. Ami egyből feltűnik az a borzasztó gitárhang (torzítás, vagy lehangolás, vagy mindkettő miatt), aztán sehol egy dallam, egy kapaszkodó. Nagyon nyomasztó a lemez hangulata is, de gondolom ez volt a cél. Nehéz anyag, hallgatása számomra felért egy fogászati kezeléssel.
Az én recenzióm a következő! 1.) Az Ensiferum-nak semmi köze sincs a Sabaton-hoz. 2.) Az Ensiferum nem mainstream zene, illetve zenekar. 3.) Csatametal, és? a Marduk-nak a Frontschwein lemeze (amely mellesleg nálam az egyik legjobb Marduk lemez) nem az? 4.) A borítónak miköze a zenéhez, ez itt nem képkiállítás. Egyébként meg ami szép és értékes, ergo teljesítmény, kemény munka van benne azt meg szokták dicsérni, dehát az irigység nagy úr... 5.) Az Ensiferum nem elsővonalas banda, sosem volt az. 6.) Összegezve: Egy nem mainstream, másodvonalas metal lemez miért ne lehetne itt? Állítom a Marduk még mainstreamebb ennél. A zene pedig teljesen rendben van!
A show lyrics hol van? Akkor most az egész lemezen egy artikulálatlan hörgés, mormogás zajlik? Tehát nem szöveget hörögnek. Hát ez nálam elég gáz.
Csak a szokásos "csend"élet a diliházból. Nagyon termékenyek most arrafelé. :) Én nem érzem az Ulcerate-val való párhuzamot, mivel annak zenéje tetszik, ez pedig csak egy idegesítő céltalan csörömpölés, mint mikor azt akinek rohama van beültetik a dobok mögé. Számomra ez értékelhetetlen zajongásnál nem több.
Mennyivel jobban csinálta ezt anno a Dark Funeral. Nem volt egy nehéz döntés.
Nekem való ez is.
Vannak kiadók, melyek neve garancia a minőségre. A Naturmacht ilyen. A Havukruunu új albuma semmi újat nem hoz a metálzene asztalára, viszont egy erős, stabil anyag.
Én szeretem az Ancientet. Bár nem tudnék még egy embert mondani, aki szintén szereti. Viszont ez sokkal, de sokkal kevésbé izgalmas zene, mint az Ancient. Annak volt egyfajta bája, ami megfogott. Ez sótlan.
Súlyos, mint az óceán vize a borítófestményen. Funeral doom, de időnként már-már ambient jelleget ölt. Nem egy fesztiválzenekar, buszozás közben sem túl jó háttérzene, Evoken rajongóknak nagyon ajánlott. Köszönöm az ajánlónak, év lemezei közt a helye.
Engem sem győztek meg.
Végre egy jó Ensiferum album!! Én a nagyszerű From Afar albummal ismertem meg őket 2009-ben, az jó sokszor lement. Aztán jött a harmatgyenge Unsung Heroes, majd két érdektelen, középszerű lemez (One Man Army, Two Paths). Már talán meg sem hallgattam volna Thalassicot, ha nem kerül be ide. Kissé könnyedebb lett a hangulat (Rum, Wmen, Victory), néha kocsmametálos, de összességében egy teljesen jól összerakott viking metál lemezt prezentált a zenekar. Az újonnan jött szintis srác power metalos tiszta éneke is üditő változatosságot visz a dalokba.
A Profound Lore-tól egy kicsit többet vártam.  A zene útkeresősen elmegy kategória,  mintha nem nagyon lenne határozott koncepció, death metal jammelés, riffelgetés. Az meg, hogy hallhatóan megspórolták a dalszövegírást, hát nem kicsit béna. Lehet, hogy műfaji sajátosság a death metalban, hogy nehezen érthető a dalszöveg a hörgés miatt, de ha nincs, az viszont egyből hallatszik.
A stílus annyira közel áll hozzám. De a számok valahogy nem maradnak meg.
Valószinűleg én vagyok hozzá egyszerű, de egyáltalán semmilyen tematika vagy hangulat nem áll össze a fejemben az album hallgatása közben, inkább csak untam. Technikailag hibátlan, háttérben simán hallgatható, de nem tudok vele mit kezdeni.
A régi, black metalos Darkthrone szellemiségét idézi a zenekar, hangulatban, zenében és külsőségekben is. Szeretem.
A világ legnépszerűtlenebb zenei műfajának én személy szerint megveszekedett rajongója vagyok, és bár itt is lehet (vagy inkább itt lehet igazán) kamuzni, ez egy alapos, jól összerakott anyag. Szenvedős, vontatott, és nehezen befogadható. Az ének emlékeztet Greg Chandler orgánumára, a dalszerkezetek meg az Ahab dolgaira. Sokat hallgatós anyag. A The Absence of Grief dallamos énekbebétjétől beszartam.
Mély, komoly, és ötletes. A hangzás kiváló, a basszusgitár döng. Az előadásmód, a néha hamiskás, csordaének kiválóan adja egy tengeren ringó, begombázott vikingekkel teli hajó hangulatát.
Eldönthetnék, hogy a Satyricont vagy az Arcturust akarják-e nyúlni... Black metal bohózat...
Oké, nyomjátok csak a funeral doom ajánlásokat!
Kedves tőlük, hogy az egyik kedvenc popzenekaromról írtak egy lemezt. Ezt leszámítva nem sok pozitívumát hallom. Sehová nem tart. Mert hallottunk már érdekes káoszzenét, amiben kőkemény rendszer van az elsőre gondolt összevisszaság mögött. Ilyen a Dodecahedron, különösen a Kvintessens lemez égetett belém örök stigmát. Itt viszont az ötlettelenséget szimatolom... Feltűnnek jó pillanatok, de amúgy nálam ez kamu. Nem kajálom be.
Önmagamat is meglepve nem adok rossz pontot, viszont pár deffektet ki kell emeljek... 1. A felvezető Seafarer's Dream minőségben, zenei mélységben, és kivitelben is messze üti az utána következő dalokat, ami felveti azt a kérdést, hogy ez is, az ő szerzeményük, vagy valami Mr. X megírta a lemez legjobb tételét? Kerestem ezzel kapcsolatban infókat, de nem találtam. Ha ők írták, akkor meg az a baj, hogy totál elüt a többi darabtól. Vagyis az ott sehogy sem jó 2. Nagyon profi és semmitmondó, elcsépelt, halál unalmas borító, amire azt mondjuk: "de szép". Na és? Szép... És akkor mi van? Na mi? Semmi... 3. Néhol érinti az Amorphis hangulati világát, de ennél a lemeznél azért a jelenkori Amorphis lemezek is jobbak még. Az Elegy - Tuonela - Am Universum trió zsenialitásához képest meg azért egy nagy semmi... A For Sirens azért tetszett. talán meg amorphisosabb a többinél.
...volt az a kanizsai bútorbetegsége, a székrepedés...
Összeszedetlennek tűnik néha. Mintha nem lennének egy zenekar...
Az első három dalig hallottam benne némi rendszert, és elhatároztam, hogy nyitott leszek, aztán a negyediknél bezáródtam. Ott ugyanis elindult a céltalan baromkodás, ami mögé lehet nagy művészi koncepciót hallani, de kicsit tudományosabban megfogalmazva ez a lemez jó nagy százalékban a semmi tömény vegyi kivonata. Az eszetlenül csapongó basszusgitár, a kibogozhatatlan (sokszor szerintem egész egyszerűen meg sem írt) gitárhangzatok, a disznóröfögés mind-mind olyan elemek, amiket nem vagyok hajlandó zenének hallani. Az Another Day In Paradise második fele tetszett. Az utána jövő is, de szépen lassan visszaereszkednek a mocsárba.
Nagyon kevésnek érzem. Mármint teljesítményben...
Néha úgy éreztem megfog, megragad, aztán a következő hallgatáskor megint csak kerestem a kapaszkodókat.
Már az előző lemezükkel is kimutatták a foguk fehérjét, de a mostani album lett igazán érett. Egyediséggel nem vádolhatók, nincs olyan rajta, amihez hasonlót ne hallottunk volna már, de az ismereteket tökéletesen elsajátították, és felhasználták. Nem mondanám melódikus black metálnak, inkább black-heavy ötvözet. Szépen összedolgozták a két stílus jellegzetességeit. A album csúcspontja a Ja Viimein On Yö, de a kivezetés is kitűnőre sikerült az utolsó számban.
Az album első fele olyan, mintha a banda összefoglalta volna az elmúlt húsz évben a mainstream felé kacsingató black metal zenekarok életművét. Leginkább a 2000 utáni Satyricon ugrott be. Többnyire középtempós zene, amiben van rock ?n roll, szólók, amik a nyolcvanas éveket idézik. Csak semmi szélsőséges nincs, amit én egy black metal hordától elvárnék. A lemez második felében a Traverse the Tonal tételnél aztán már a 90-es évekbe lépünk vissza, a Black Widow feldolgozással (Come to the Sabbat) pedig még régebbre. Lassú megnyugtató szám zárja az amúgy sem túl felkavaró albumot.
Hangulatilag, és zeneileg is többet várok egy funeral doom lemeztől. Nálam nem lép ki a korrekt kategóriából.
Mintha kiszórtak volna elém egy tízezer darabos puzzlét, hogy kiskomám ez rakd össze fejben. Semmi irányt vagy struktúrát nem tudtam feltérképezni a ?mű? hallatán. Csapongó káosz.
A nyitó tétel tetszett, film alá tökéletes aláfestő zene lenne. A többi számtól megtartom a három lépés távolságot. Érdekes hogy négyen is dalolnak a zenekarból, a különböző orgánumokról különböző nevek, arcok ugrottak be.
Nagyon untatott, hogy a vokál nem áll másból, mint ugyanazt a hörgést ezerféleképpen, hogyan lehet megnyújtani. Azért ennyire nem kell egyszerűre venni a figurát. Igazi régisulis, undergound anyag a föld mélyéről, a hangzás is ennek megfelelő. Az időnkénti tempóváltások, a frissítő szólók, és az utolsó tételben hallható thrash riffek üdítően hatnak, de összességében nem tudtak meggyőzni.
Mikor megláttam, azt hittem egy orosz vagy más kelet-európai zenekar festmény mögé bújtatott black metal rettenetét fogom hallani. (Elég sok kiadvány születik hasonló felfogásban.) Amíg nem olvastam az infókat, dalszöveget rá nem jöttem volna, hogy portugál nyelven ?dalolnak?. Érdekesnek találom, ha egy zenész saját maga hoz össze egy lemezt, mert sokkal élesebb kontúrok mentén halad a megvalósítás, egy többtagú zenekar esetében árnyaltabb, csiszoltabb a végeredmény. Igaz mivel minden hangszert egy személy kezel, benne van a hibázás lehetősége, vagy a szakértelem hiánya, ez visszaüthet. Itt igazából csak azt éreztem, hogy kicsit eltúlozták a melankóliát. A könnyedebb tételek (mint például a Flora) jobban tetszettek. Szerintem nem egy temetni való anyag, hangulatos.
Legalább utána olvastam az együttes névadójának. A zene keményebb dió, mint az Alphaville.
Igazából semmi jót nem tudok kiemelni, ekézni meg nem akarom.
Hirtelen felindulásból majdnem rádobtam az elismerő pontot, azonban már a második számnál egyfajta sterilitiás érzésem támadt, ami csak egyre jobban fokozodott a többi számnál. Mintha patikamérlegen mérték volna. A receptet szakszerüen állitották össze az elmúlt 30 év alapos elemzése után. Ennek megfelelően kiszámtható és persze egyben tagadhatatlanul szórakoztató is. Nem érzem az igazi lelket kiáradni belőle, amit például a Belenos-nál.
Srppk-val értek egyet. A Satyricon nagyon mély nyomot hagyhatott bennük. Behúzott kézifékkel akarnak száguldozni, csak éppen nem vették észre a füstöt maguk körül....amúgy nem lenne ez rossz. A szintis részek pedig inkább a Sear Bliss lenyomatainak tünnek.
Ha Husky egy albumnál gusztusalankodik, akkor ott jó eséllyel valami érdekesre lehet lelni. Én sem rajongok igazán a temetői hangulatért, de ezek a tenger mélyéről feltörő morajlások magukkal ragadtak. A '"drowning" élmény itt is tökéletes, akárcsak az Ahab albumai esetében. Szeretem ezt az intellinges magatartást, és föleg, ahogy felépitik ezt a hangulatot. Nincs szükségem újabb sötét, démoni dimenzióra, a tenger feneke is megteszi a hatását. Érződik, hogy ezt rendesen kidolgozták, és nem pedig az öncélü müvészet oltárán áldozták fel a zenét, behazudva a kapkodással átszött ötlettlenséget a spontaneitás materializálódásának.
Ürömteli, hogy a HP és Forgács en block kezd átmenni "Metal & Hard Rock HammerWorld" és társaihoz hasonlatos közéleti szintérré. A Sabaton és az Ensiferum után azért már illene magyar clickbait bandát is rendszeresen szerepeltetni (a P. Mobil vagy Dorothy megtenné kezdetnek), mert mégicsak a kattintás mennyiség az elsödleges, nem pedig az igazi underground felszinre hozása. Igaza van az Ensiferumnak, a "Rum, Women, Victory" magáért beszél.. A hányás és sörrel vegyitett húgytócsában való fetrengéshez jó erőt és egészséget kivánok, meg egy ananászt a gyűrűs zároizmok közé.
Nem tudom, milyen hangzást akartok Ti ehhez....Teljesen korrekt gagyi garázs black. Persze ötlettlen, de még mindig jobban élvezem mint a széttuningolt hangzás alá bújtatott hasonszőrü primitvséget. Az viszont ténlyleg pofátlanság, hogy feltételezik a hallgatóság többségről, hogy megveszi ezt a pandamaci-fétis utánérzést majd 2 szám miatt.
Csemege nekem e remek...
Ebben a körben a Convocation jobban bejön (jelenleg), de kiváló funeral doom ez is. Tchornobog mocsokban és a dalok erősségében és építkezésében azért erősebb volt, ha nem is ugyanaz a stílus (csak az előadő személye ugyanaz.) Ui: Most néztem, ez a Slow utóda szimpla névváltoztatás után, így már minden láncszem a helyére került.
Gyenge.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 422. 423. 424. 425. 426. 427. 428. 429. ... 434. Full screen Vertikális nézet
2020. augusztus 15.
69Nostromo79 banya07 boymester dimmurtal farrrkas Husky mike666 Nagaarum srppk nascence Perszepeta ∑:
1. srppk
Havukruunu
Uinuos Syömein Sota
8.5 7 7 10 8 8 10 8 10 8.5 7   8.5
2.
Ensiferum
Thalassic
8.5 7 9 6 9 3 10 9 6.5 5 2   7.3
3. banya07
Convocation
Ashes Coalesce
2 7 10 9 6 9 3 9 9 7   9 7.1
4. farrrkas
Drown
Subaqueous
2 6 7 9.5 5 9 2 10 9 7 9 8 6.7
5. Husky
Thokkian Vortex
Thy Throne Is Mine
7 6 6 6 7 6.5 7.5 5 6 6 6.5   6.3
6.
Omitir
Ode
4 7 5 6 5 9 3 6 5.5 7.5     5.8
7. McFrost1977
Warp Chamber
Implements of Excruciation
4 8 4 8 8 8 3 5 2 5     5.5
8.
Imperial Triumphant
Alphaville
2 5 9 6.5 6 9 4 4 3 4     5.3
9. Weide
Pyrrhon
Abscess Time
1 6 4 6.5 3 7.5 1 6 4 3     4.2
10. mike666
Winterfullmoon
Death Eternal
1 5 1 3 4 4 1 9 4 3 5 4 3.5
∑:
4 6.4 6.2 7.1 6.1 7.3 4.5 7.1 5.9 5.6 5.9 7 6
Moonsorrow - Kivenkantaja (2003)
Kritika, boymester @ 2019. április 6., szombat, 08:46
Vintersorg - Till fjälls, del II (2017)
Kritika, boymester @ 2017. augusztus 18., péntek, 11:33
Pyrrhon - An Excellent Servant But A Terrible Master (2011)
Kritika, zeba @ 2011. augusztus 1., hétfő, 17:53
Ensiferum - Victory Songs (2007)
Kritika, kacsarock @ 2007. március 2., péntek
Ensiferum - Dragonheads (2006)
Kritika, Dolmen @ 2006. március 3., péntek
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.035 seconds to render