A helyenként felbukkanó belassult súlyosságok rangsorolhatók a valamennyire hallgatható pillanatok közé. A (néha percekig) kitartott gerjedésekért azonban megérdemelnének pár hónap áramszünetet. A punkosabb oldal viszont számomra nulla. Barátságtalan, idegőrlő hangáradat a vokállal az élen.
Filmzeneként tudnám csak elképzelni, ami érzésem szerint más kategória, mert a film is kell hozzá. Az ambient zenék közül is csak nagyon keveset hallgatok és értékelek, mégis, ott akad néhány kivétel. Méghozzá azok, amelyek megállnak a saját lábukon. A filmzeneszerű muzsikák azonban nagy hiányérzetet hagynak bennem. A Wallachian Cobwebs bár erős hangulattal rendelkezik, megmarad film nélküli soundtracknek.
Nem tudom, kinek, mi baja a hangzással, én nagyon szeretem, ahogy szól a lemez, szinte lélegzik. A dalok pedig szenzációsak. Egyenesen levesznek a lábamról. Ami az első dal végén hallható (de nem csak ott), az egyenesen brilliáns. Micsoda dallamok! Újfent emlékeztet minket a lemez arra, hogy nem érdemes túlpontozni azokat az egyébként ebben a körben is megtalálható bandákat, akik két-három épkézláb ötletet tudtak csak összeporszívózni egy lemezre, míg közben olyan albumok jelennek meg, amilyen a Malokarpatan új anyaga is, ahol minden bokorból virágok nyílnak. Első osztályú zene!
Ha extremitásról van szó, a távol-keleti országokban szép számmal találni olyanokat, akik mindent feláldoznak annak érdekében, hogy minél kaotikusabbak, szélsőségesebbek legyenek. Bár a Chepang csomagolására felírnám, hogy azért nyomokban zenét is tartalmaz, nem érzem úgy, hogy a zenészek indulatainak levezetésén kívül bármi más célt szolgálna a lemez.
Az első perctől kezdve érzi az ember, hogy ezen a split anyagon egyéniségekkel van dolga. Ebben a két zenekarban lüktet az alkotói szellem, élik és lélegzik a zene minden pillanatát. Komoly hozzáállással, maximális odaadással készült és magasan kiemelkedő dalokat felmutató korong.
Sajnos, azt kell mondanom, hogy a Sepultura történet nálam is nagyon régen lezárult. Utoljára a Chaos A.D. anyag tetszett teljes egészében, de persze a Roots-ot is meghatározónak tartom (bár csak részben nyerte el a tetszésemet). Szóval, nekem sem sikerült továbblépnem, annak ellenére (vagy éppen azért), mert a Beneath... és az Arise albumok hatalmas mértékben befolyásolták a zenei ízlésemet. Aki tovább tudott lépni, az erős thrash/groove anyagként tekinthet az ideire (valóban nem rossz!), én viszont nem tudok kötődni ehhez a zenéhez. Az az érzésem, hogy ez akkor is így lenne, ha ugyanaz a négy tag zenélne, mint anno...
Örülök, hogy nem ott folytatta a Paradise Lost, ahol abbahagyta. Nem mintha az előző lemez nem tetszett volna, hanem így konkrétan tapasztalható, hogy nem álltak rá a sémák sorozatos megismétlésére, valódi egyéniséget kívánnak adni a lemezeiknek. Van mondanivalójuk, vannak ötleteik, ami üdítően hat. Hangulatban bővelkedő, erős lemez az Obsidian.
Attól, hogy a black metalt szűk keretek között és konzervatívan értelmezik, még lehetett volna épkézláb ötleteket belevinni a trackekbe (mert daloknak túlzás lenne nevezni őket). Bajban lennék, ha értékelhető dolgokat kellene felsorolnom a lemezzel kapcsolatban.
Valahogy a Vader képes fenntartani a lendületet és a frissességet ennyi év után is. Az ismerős közegbe ágyazott acélos riffek, penge szólók és a tömörség lehet a titkuk. Igazából kissé fárasztó lenne 45-50 percen keresztül egy Vader lemezt hallgatni. Ez a szűk félóra a megfelelő mennyiség ebből a zenéből, és így nincs üresjárat sem.
Meg kell erőltetnem magam, hogy találjak benne érdemleges dolgokat, azaz, ha eltévednék az erdőben pár napra és az mp3-asomon ez lenne az egyetlen lemez, jóra tudnám hallgatni, de amikor olyan izgalmas anyagok jelennek meg, mint például a TRoB/Almyrkvi split, ami azonnal magával ragad, ennek az anyagnak nem sok értelmét látom.
