Zeneileg kimondottan tetszik, nincs híján az ötleteknek a csapat, ahogy a komplexitás és a zeneiség is egyensúlyban van. A core-os vokál von le csak az élvezhetőségből.
Ha nem lennének fél pontok, akkor inkább 8-ast adnék, mint 7-est, mert jól odapakolták ezt a lemezt is, azonban az utóbbi jó pár év újvonalas lengyel black metal albumait már lassan nehezemre esik elkülöníteni egymástól. Ugyanúgy szólnak, szinte ugyanazok a megoldások, ugyanaz a ridegség és hangulat. A bevált sémát követi a Blaze of Perdition is, nívó ide vagy oda.
A semmiből kirobbanó dühroham ez a 19 perces anyag. Olyan ez, mint amikor az ember vérben forgó szemmel, fogait csikorgatva legszívesebben a falhoz csapna mindenkit, aki útjába áll. Egy őszinte indulatbomba, egy villámokat szóró méregköpés.
27 percnyi blackened speed metal, minden felesleges mellébeszélés... és valljuk be őszintén, izgalom nélkül.
Még ennyire nem tetszett Ulcerate album, mint az idei. Zseniálisan megkomponált lemez lett. A dalok úgy összetettek, hogy emészthetőek maradnak, a kiszámíthatatlan témák azonban jó néhány hallgatás után mutatják ki a foguk fehér... inkább feketéjét. Fogós ötleteket rejtenek a többnyire kimértebb tempójú disszonáns szerzemények, amelyekben mintha a Nile lassúbb dalainak vészjósló szelét is érezni lehetne. Rettentő igényes anyag!
Kb. oldboy véleményét osztom. Engem iszonyúan leterhelt a vokál ezen a lemezen, szinte elnyomott, lefárasztott. Zene ide vagy oda, ezzel nem próbálkozom még egyszer...
Már második hallgatás után képesek fészket rakni az emberben ezek a dalok. A Katatonia a saját stílusát játssza, nagy meglepetések nélkül, ám olyan magas szinten, hogy minden lépés őket igazolja. Az előző lemezhez képest, ez sokkal könnyebben adja meg magát, hamarabb működik a varázslat, vagy csak nekem tűnik úgy. Mindenesetre, ezek a dalok most levesznek a lábamról, és olyan jó hagyni magam nekik...
Néhol egészen zenei is tud lenni. Egyébként cséphadarás zajlik rendesen, méghozzá rettentő intenzív módon. Én, mondjuk, rosszabbra számítottam egy Shitvomit nevű bandától, de azért nagy követ nem fogok megmozgatni, hogy még egyszer halljam őket.
Bevallom, elsőre sok volt nekem, akárcsak a Room of the Mad Robots anyagok, de hallgattam őket, és lassan elfogadtam bizonyos "modern" (jobb szót most nem tudok rá) elemet is. Túljutva, és megszeretve (nem csak elfogadva) azt a frissességet, amit képviselnek, pompás dalokra bukkan az ember. Igényes anyag, tele jó riffekkel, témákkal és énekdallamokkal. A komfortzónám a Mad Robotsnak is köszönhetően tágul!
Simogatóan kellemes epikus doom muzsika, szép dallamokkal, jó énekkel, megjegyezhető nótákkal. Ennél aligha kell több.
Fura helyzetben vagyok a Neck of the Woods lemezével, mert valahogy nem akar összeállni a kép. A receptúra pedig pont olyan, amit amúgy imádnom kéne. Progresszív, technikás, a death és a -core határmezsgyéjén mozog, szépen brümmög benne a basszus, tömve van jó témákkal és kellő agresszióval... akkor mégis mi ment félre? Fogalmam sincs, mert belekötni nem tudok mibe, tényleg a szájízemnek tökéletes elemekből összepakolt album, de összességében mégsem tudott kellőképpen magába rántani az amúgy korrekt játékideje alatt. Két dalt azért kiemelnék, a 'Skin your Teeth' és a 'Vision Loser' nagyon pöpec módon feszül a lemez közepén. Talán idővel jobban beérik. A borító amúgy nagyon-nagyon tetszik!
A 2017-es 'Conscious Darkness' sokkal jobban bejött, egységesebbnek és megkapóbbnak hatott, mint a friss lemezük. Persze ez sem rossz, nem hiszem, hogy a műfaj híveit fanyalgásra késztetné, de nem érzek benne annyi kraftot és hűha-momentumot, hogy magasabbra pontozzam. Az anyanyelvükön előadott nóta erősen kitűnt az album közepén, tényleg több is elfért volna ilyesmiből a lemezen.
Nem mondom, hogy rossz, mert egyáltalán nem az. De mondjuk annyira nem is tetszik. A grindcore zsánerében gyakran fellelhető mikro-számokkal a mai napig nem tudtam kibékülni, nincs idő és nincs ív, amin ezek a szerzemények ki tudnának teljesedni. Pedig lehet ezen műfajon belül maradni, hogy 3-4 perces tételeket rak össze az ember úgy, hogy azok működnek is! Ha grindcore-ra vágyom a jövőben, nem hiszem, hogy a Feastemhez fogok nyúlni.
Hamisíthatatlan Ulcerate, a zenekar jól megszokott, felismerhető jegyeivel, sötét, fullasztó hangulatával és Saint Merat zseniális játékával. Ha itt lenne BlackZone, megmondaná a tutit minden létező aspektusból. Számomra a 'Stare into Death and Be Still' gyorsabban feldolgozható és befogadható lett, mint a korábbi, 'Shrines of Paralysis', persze ezt is bőven érlelgetni kell, kitapasztalni, ráhangolódni, megérteni és átérezni. Az egész atmoszféra, úgy érzem most jóval nyomasztóbb és búskomorabb lett, mint a korábbi albumokon. Idő kell hozzá, de megéri foglalkozni vele.
Egyrészt nagy pacsi a Conan-utalásért, másrészt hatalmas pacsi, hogy ismételten sikerült meglepnie a bandának egy olyan zsánerből, ahonnan abszolút nem vártam semmilyen meglepetést. A "Condemned To Live" mi már!? Imádom minden meglepő momentumát! De a többi szám is ínyemre való, fogós témák, kellemes riffek és melódiák. Plusz imádom, mikor hagyják a szintetizátort ennyire terpeszkedni egy egész lemezen keresztül. Talán egyedül pont a címadó szám nem jött be annyira, pedig a Rhapsody anno hozzáedzett a "csöpögős", olasz nyelven előadott nótákhoz.
