Két lemez is beletalál az ízlésem középpontjába ebből a körből. Ezt a fajta death metalt a Chapel of Disease, Predatory Light-féle zenekaroktól lehet még hallani. Már az előző album is 20-as listás volt, és úgy érzem (bár még korai ilyet mondani februárban) ezzel sem lesz másképp. Micsoda harmóniák, dallamvezetések! Engem maximálisan meggyőzött az idei korong is!
A vokál valóban idegtépő, a zene azonban csupán felesleges. Semmit nem tesz hozzá semmilyen műfajhoz. Black metal, amit elnyel a szürke köd. Fárasztó.
Nem tudom, meddig tudja tartani egy zenész ilyen magasan a minőségi küszöböt, ami a dalszerzést illeti, de Kátai az én szememben még sosem tévedett, sosem adta lejjebb a zseniálisnál. A naiv művészetre jellemző gyermeki rácsodálkozás a világban lévő szépségre (VONATkozzon ez bármire) a legtapinthatóbban Kátai zenéjéből árad metal berkeken belül. Ez most sincs másképpen.
Kirk apó szomorkás témái legjobban a késő délutáni, esti város utcáin járva-kelve bontakoznak ki. Szimpatikus anyag, bár a nem megfelelő pillanatban akár vontatottnak is hathat. A megfelelő pillanatban viszont előjönnek azok a férfias érzelmek, amelyek időnként előbukkannak Kirk Windsteinból még a Crowbarban is, csak itt sokkal nagyobb mértékben.
Igaza van Eroennek, újrahallgatáskor, amikor az ember már kezd túl látni a tüskebokrokon, vagy inkább szögesdrótkerítésen, észreveszi a káosz mögött megbúvó nüanszokat. Az én mindennapjaimhoz nem hiányzik ez a fajta disszonáns, torz crust/HC műfaj, de akinek kenyere, harapjon bele!
Megvan a sajátos bája az ilyen Venomban gyökerező primitív, ős-black/heavy metalnak is. A csomagoláshoz tartozó perverzió, istenkáromlás, suttyóság pedig nem kell, hogy meglepő legyen. Én azonban szeretem, ha ennél messzebbre mutat egy anyag.
Ez így meglehetősen szikár. Éppen a fűszer hiányzik belőle. A címadó mutat némi potenciált, meg pár téma elvétve, de alapvetően ez tényleg unalmas. A lassú riffeket nem ők találták ki, úgyhogy annál többet kell legközelebb felmutatni. Amúgy, amit csinálnak, jól csinálják, szóval nincs túl messze attól, hogy jó legyen.
Tetszik a vérmes, nyughatatlan jelleg, még a Sigh is eszembe jutott róla időnként. A riffcentrikus megközelítés is kimondottan jót tesz az anyagnak. Lehet vele próbálkozni.
Valamennyire szimpatikus ez a visszavett tempó, de nem túl izgalmas a lemez, bár itt-ott felbukkan egy-két jobb téma.
A ma szellemében fogant black metal, többdimenziós látásmóddal, remek énekdallamokkal, sodró hangulattal.
Már a 2017-es aébumukkal is belopták magukat a szívembe a svédek, de most sikerült rátenniük még egy lapáttal. Itt most kvázi nincs olyan dal, amiben ne lenne valami izgalmas, érdekes melódia, jóleső darálás, vagy megkapó hangulat. Az instrumentális címadó dal is jókor van jó helyen. Közel hibátlan produkció.
Húbazz... ez valami iszonyat töményen brutális cucc. Tetszik, hogy hallani; tele voltak ötletekkel, meredek elképzelésekkel a srácok, de nem igazán jött át, mert minden alá lett rendelve az intenzív brutalitásnak és agyonnyomó hangzásnak. Végig zúg a lemez, konkréten megerőszakolja a hallójárataimat, és minimálisan sem tudok ténylegesen élvezni belőle semmit, annyira fojtogató. Pedig vannak/lennének itt jó dolgok (I, Flatline, The Grey Tide). Kapaszkodó nélküli erőszaktenger.
Ahhoz képest, hogy bemutatkozó lemezről beszélünk, le a kalappal. Azt hittem, erősebben lesznek jelen a folk elemek, de igazából csak támogató/színesítő szerepet töltenek be egy igencsak pofás és korrekt black metal zuhatag mellett. Nem mondanám kifejezetten újítónak, frissítőnek, izgalmasnak az anyagot, de a zsáneren belül vizsgálva nincs miért szégyenkeznie. Remek riffek, remek dallamok, befogadható hossz és megkapó atmoszféra.
