Én is nagyon szimpatikusnak találom az ifjú tűzet és törekvést. A változatosság és a jó dalok még váratnak magukra, de korai lenne pálcát törni felettük. Csak kitartóan előre!
Füstös stoner. Nem nekem zenélnek.
A The Dreaded Mystic Abyss a lemez egyértelmű csúcspontja számomra, a többi valahogy nem az a konglomerátum (szimfo-death/deathcore/stb.), ami az én világomban szoros barátságra lelne. Az említett 10 perc fölötti tétel kivétel. Amúgy a műfaj kedvelői biztosan nagyra értékelik, mert tisztességesen összerakott anyag.
Bár teljesen ismeretlen volt számomra a Pentacle, első hallgatásra fogadni mertem volna, hogy Asphyx diétát tartottak a lemezírás közben. Aztán kiderült, hogy hollandok, sőt, a frontember korábban az Asphyx tagja volt, szóval így már minden világos. A példaképhez képest szerényebb, de a death metal szívek csücskét dédelgetni, simogatni képes anyag.
Annyi kiemelkedő black metal korong jelent meg az elmúlt egy évben, hogy az Ateiggär itt nem rúg labdába. Nálam biztosan nem.
Első hallásra több potenciált véltem felfedezni az anyag kibontakozására, de most olybá tűnik, hogy korrekt doom anyagnál nem több a Lone.
Izgalmas zenei csemege a Haxandraok pofás black metalja. A szikra megvan, a dalok erősek és fogósak. Ajánlott anyag.
Nem tartozik a legjobbak közé ez a prog. metal korong, de egy bizonyos nívót azért megüt. Tipikus "korrekt" kategória.
Oké, respect, hogy ilyen fiatalon űzik az ipart ezek az északi kölkök, meg hogy már koncertezgetnek, illetve letettek az asztalra két nagylemezt is... de könyörgöm, ez egy sótlanul előadott borzalom, és ami a tragédia, hogy a 3 perces számok is vannak olyan álmosítóan unalmasak, mint a 10 perces masszív szörenyetegeik. Hiszem, hogy lesz ez valamikor jó is, csak mélyebbről és bátrabban kéne meríteni más fűfajokból, nem csak ellavírozgatni és a betanult, egysíkú sallangot nyomni 45 percen keresztül. Megint sokat elmond, hogy az utolsó tétel tetszett a legjobban...
Nagyon-nagyon ritkán hallgatok ilyet, de most amúgy mondhatni jól esett. Igaz, leginkább háttérzeneként műkdötött nálam, de nem akartam azon nyomban lekeverni. De a célközönség nem én vagyok, így a pontszámom tán kissé jóindulatú is.
2019 egyik nagy meglepetését hoztam nektek így az ünnepekre és az év végére. Fifikásan előadott és megírt, izgalmas album, aminek nincs gyenge momentuma, nincs rajta töltelék szám. Én nem tudok betelni vele, egy brutális energiabomba az elejétől a végéig, tele különféle érzelmi ívekkel és zenei motívumokkal. Mint egy jól megírt, érdekfeszítő regény, csak ezt gyakrabban veszem elő.
Kicsit sok és tömény volt a végére, talán a 3-4 perces számhosszak jobban fekszenek ennek a stílusnak, de amúgy nincs mibe belekötnöm, tökös, marcona death, ahogyan azt elvárja az ember. A keverés kifejezetten tetszik, minden hangszernek van elegendő tér hagyva, a köpködős vokált meg imádom.
Nem bírom nem imádni. Az oldschool attitűd mellett van benne annyi lendület és móka, hogy ne savanyodjon be az ember és ne csak megfáradt múltidézésnek tudja be az albumot. Ugyanakkor meg soványkának is tűnik... valami esszenciális, izmos rész hiányzik az egészből. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi, de minduntalan hiányérzetem támad, mikor is lemegy a lemez. Mindenesetre epekedve várom az LP-t.
Azért nem semmi építkezéseket visz végig az album. A Mirror ilyen szempontból a legdurvább, de kvázi az összes szám tartogat "ismerős" meglepetéseket. Szépen kivitelezett, erős anyag ez, amit remekül támogat Girardi -mint mindig- zseniális borítója.
Kicsit sok volt a kecskevérben áztatott mandragóra gyökér, mi srácok? Most komolyan, olvassátok el a bandcampen az leírását az albumnak. Mintha valami kvantummechanikai tanulmány kivonatát olvasnám... mégis mi a szarról beszélnek ezek? Ez érződik a zenén is, befelé fordulós, mantrázgatós, idézgetős, máguskodós boszorkánykodás, amit ők biztos nagyon professzionálisan tolnak, de kívülről szemlélve rohadtul nem vehető komolyan. Egyedüli kivétel a Lilith Unbound, ott éreztem, hogy igen, ez a zene, ez az előadás nekem is szól. Utolsó tétel meg igazi sallang, felesleges bullshit, hogy meglegyen a bruttó fél óra.
Aki szereti Mats organumát, annak ez maga lehet a mennyei manna... gondolom. Én őszintén szólva borzasztó módon nem vagyok ráhangolva Levén énekére, de ezen felülkerekedve is igazából én itt egy középszerű háttérrel megtámogatott produkcióról tudok csak beszélni. A hiba lehet bennem van, de jottányi késztetést sem érzek, hogy valaha is újra meghallgassam a Skyblood-ot.
