A death metal ebben a formában fejezi ki leginkább a műfaj velejét, magját, lényegét. Már az első hangoktól kezdve úgy telepedett meg az agyamban, mint állat a saját odújában. Imádom ezt a (dob)hangzást, a lehengerlő erőt, a Morbid Angel hagyaték kreatív ápolását és a fel-felbukkanó Death-es megközelítést. Nekem való.
Annak ellenére, hogy most az Esoteric levett a lábamról e téren, a Slow új anyaga is kitűnő minőséggel fészkelte bele magát az időnként ködös, téliesen szürke hétköznapjaimba. Sajnos egyben még nem tudtam meghallgatni úgy istenigazából, ami majdhogynem bűncselekménynek számít (nem voltak 70+ perces gyalogútjaim, otthon meg nem volt most lehetőség), de két részletben is el lehet benne merülni. Szezonja van ennek a zenének.
A Lord Mantis Death Mask című lemeze történelmi jelentőséggel bírt (számomra mindenképp), aztán Charlie Fell kiválása, a szerényebb kislemez, majd Bumgardner halála végképp elhitette velem, hogy a csapat nincs többé. Majd Charlie Fell visszatért, és lassan újra összeállt a kép. A Universal Death Church pedig ismét egy bitang erős anyag, abban a stílusban, ahogyan ezt csak a Lord Mantis űzi. A repetitív részek szinte senki másnál nem érződnek ennyire extrémnek, az ember vére szinte fő ettől a hangulattól... Csodálom benne, mennyire beteg, szélsőséges és egyszerre zenei (!!!). Gondolkodom a 10-esen, mert piszkosul bejött a lemez, de a Death Mask fényében mégiscsak levonok egy pontot. Mindez semmit sem jelent, mert ezt a blackened sludge-ot csak ők tudják így játszani, és azon sem csodálkoznék, ha végül a 20-as listámban korábban 10-esre értékelt lemezek előtt végezne... Meglátjuk.
Minden Avatarium lemez, amely a debüt után érkezett, elsőre nem tetszett, és tudtam, hogy ezzel is így lesz. Aztán eddig mindig 10 pont lett a hosszútávú megítélés végeredménye. Különösen tetszik, hogy minden anyagnak megvan a saját hangzása, hangulata, sőt, stílusa. Az olyan dalok, mint a Voices, vagy a záró Stars They Move továbbra is gyöngyszemek, de ezt a zúgó-búgó, kicsit karcosabb albumot teljes egészében is nagy öröm hallgatni.
Annyi minden történik ezen a lemezen, hogy ha ez lenne az egyetlen lemez a HP-n, akkor is úgy érezném, hogy tíz lemezt hallgattam meg. Nem csak a zene, a vokál is stílusokat ölel át. Szerintem az extrém progresszív metal mellett akár avantgárdnak is nyugodtan nevezhetnénk az anyagot. Oldboyhoz hasonlóan, ennek ellenére, én sem érzem, hogy öncélú lenne. Minden hallgatással előjön egy rakás új dolog. Mindenesetre igényes, súlyos, de ugyanakkor kellemes, ötletekkel teli lemez. Még nem látom a nagy képet, de a hegynek sem sikerült még a csúcsára érnem?
Az évek során egyre szélesebb spektrumot ölel fel a termékeny Monolithe zenéje. Határozottan fejlődnek, dallamosodnak, egyre zeneibbek és befogadhatóbbak, és a dalaik is jók. Nem szenzációsak, de mindenképpen jók!
Nem vészes ez, a grindcore kedvelői nyugodtan próbálkozzanak vele. Sok olyan pillanatnyi zenei szösszenet köti össze ezeket a zúzdákat, amelyek szerintem azért elérik a korrekt szintet. Vannak lassúbb, súlyosabb momentumok, kiállások, korai Napalmra emlékeztető grind-seprések, industrial zajok, miegyebek. Az agyatlan csépelésnél ez jóval több. Igaz, ez még nem feltétlenül vigasztal mindenkit?
Én már nem hallom azt az átütő erőt és rendkívül fülbemászó dalokat, mint mondjuk a Fortress lemezen. Az album második fele szerintem határozottan erősebb. Nem bántam meg a rászánt időt, valahol tetszik is, de izgalmasabbra számítottam.
Szerintem képes arra, hogy átrepítsen valamilyen más tudatállapotba, időnként engem is magával ragadott. A lényeg, hogy csendben kell hallgatni, és lehetőleg nyugalmi állapotban.
Ez a sludge-ba hajló HC/punk egyáltalán nem az én műfajom, de számos olyan megoldás van, amitől pozitívan tudom értékelni az itt hallottakat. A Big Writer's Block fő riffje telitalálat, a dobok úgyszintén, de egy-egy riffet kimondottan ütősen tudnak tálalni, a The Growing Block View mély sötétsége, lassú, kátrányhangulata is hatásos. A lemez végére elfáradok, nehezen emészthetővé válik.