Boymester, én még mindig nem értem, milyen akadályok nehezítik a harmónia kialakulását közted és a YOB zenéje között. Ez itt a doom könyvének legkülönlegesebb lapjait tölti meg. Fel sem voltam készülve arra, hogy a Thy Catafalque okozta révületből rögtön egy másikba csöppenek. Idén a Mournful Congregation és a YOB valami elképesztő csodát művelt. Mike Scheidt nevét már rég bevéstem az agyamba, ennek az embernek a gazdag érzelemvilága a legbelsőbb gyökerekig kitárul az új lemezen is. Szomorú, de emelkedett szépség öleli magához az érdes, bárdolatlan nyersanyagot. Merülj el a lemezben egész bensőddel, és hagyd, hogy a hangok láthatatlan kezei rátapasszák a tenyerüket a nyers, védtelen szíved falára.
Az Aornos-szal ellentétben ez az a fajta black metal, ami nem hozzám szól, elcsordogál magának, de nyomot nem hagy bennem. Hideg tájak atmoszferikus zenéje akar ez lenni, de a fogóssága hiányzik.
Hangulatosan indul a lemez, szép énektémák ütik fel a fejüket, és bár a pszichedelia simogató fátyla szimpatikus marad a lemez végéig, a grunge-osabb él nálam kevésbé működik. Az utolsó dal viszont ismét egy erős tétel.
Az elkötelezett thrasherek mindenképpen fenjék a fogukat erre a kiadványra, mert a Mason úgy játssza a thrash metalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azonban a stílus tökéletes és minőségi tálalása szikár és vaskalapos marad, ahol egyéniségnek nem marad hely, a bevált panelekkel javarészt megelégszenek, így számomra nem sok izgalmat rejt. A Kreatorre hajazó Hellbent of Chaos elkezd valamit, amire felkaptam a fejem, de a dal visszatér a megszokott kerékvágásba.
A komoly hangvételű és megközelítésű, igényes black metalt én így képzelem el. Külön tetszik, hogy visszafogottan némi Arcturus-os téboly is borzolja a kedélyeket itt-ott, nagyon sokat hozzátesz az egyébként is kiemelkedő produktumhoz, a szépen felépített hangulathoz. Akik nem elégszenek meg a sablonokkal, hanem gondosan megkomponált dalokat akarnak hallani, azoknak mindenképpen ajánlott beszerezni a The Great Scorn lemezt. Kiváló anyag!
Mióta a Them nevű zenekar rám cáfolt, és bebizonyította, hogy egy másik zenekar stílusát leutánozva is lehet kiemelkedőt alkotni, azóta óvatosabb vagyok az előítéletekkel. Azonban amíg a Them képes volt az adott stílusban olyan saját dalokat írni, amelyek nem lekoppintják, hanem, mondjuk úgy, kiegészítik King Diamond világát, és a dalok ötletekben is megütik a kívánt szintet, addig a Gruesome Death-panelekből állítja össze a lemezeit. Értem és értékelem a tiszteletadást, de amikor a Crusade of Brutality dalra egy az egyben rá lehet énekelni a Leprosy dalt, arra mit lehet mondani? Ha a Death-et akarom pontozni, akkor ahhoz a 10-es is túl kicsi szám, hogy nagyságát kifejezzem. De itt a Death-ből összeollózott riffek hallhatók, vagy jobb esetben Death-es sablonok. Továbbra is Chuck Schuldineréket fogom berakni, ha a Death zenéjét akarom hallgatni.
Korrekt death metal anyagnak tartom ezt a 4 számos EP-t. Egészen jó hangulatú darab, de a dalok nem emelkednek egy bizonyos szinten túlra.
Alig tudok bármit is hozzáfűzni a többiek által elmondottakhoz. Hallom a disszonanciát, hallom a részleteket, de nem hallom a spirituszt, az összekötő szálat, a dalokat.
Rengeteg dolog történik ezen a megalemezen, és egytől egyig mind izgalmas. A death metal ismét megmutatta számomra, mennyire nyitottá vált a műfaj, és mennyi minden nőhet ki belőle organikusan. A kriptaszag csupán egy elem a sok közül, nagyon komoly zenei nüánszoknak, harmóniáknak lehetünk fültanúi, amelyben a Morbid Angel-hagyaték épp akkora szerepet játszik, mint a death metaltól idegen hatások. Hallgatom már egy ideje, de még mindig van mit felfedni benne. Rengeteg dolgot lehetne kiemelni, mint például a Seven Altars Burn in Sin tételt, gyönyörűen megszólaló gitárjátékkal, szólóval benne, vagy akár a szép átkötő darabokat. (Ha nem megy egyben az egész, hallgasd meg két részletben, azonban kimaradni kár lenne belőle.)
Egyetértek azokkal, akik szerint a vokál ront az összképen. Zeneileg azonban sok érdekességre lehet bukkanni. Egyelőre idegenkedem tőle, de potenciál rejlik a dologban.
Számomra ez A Doom Metal. Scheidt játékstílusa, hangja, és az a bunkóság, amit meg mernek tenni a második dalban, példaértékű. Ilyen kiakasztó témákkal borzolni a fanyalgók idegeit a bátorság és őszinteség végpontja. Bár rengeteg rajongójuk van, szemlátomást tesznek rá, hogy ki marad, vagy ki megy el. A hitelesség mindenek előtt. A Yob képes úgy a hetvenes évek hangulatát hozni, hogy a zenei témák tekintetében egyidejőleg korszerű is az összkép. A hangzás ehhez hozzájárul, doom metalt szerintem bűn ennél jobb megszólalással játszani.
Rendben volt teljesen, de nem ütötte át a 8-as küszöböt.
Ez történt volna, ha Layne Staley nem Washington államban, hanem Arizonában született volna. A végére túl sok lett a jóból.
A tapló thrash részek tetszettek, a melodic meg nem. Meg a GÉPDOB vagy GÉPDOB SZERŰre lebutított plasztik dobhangzás sem.
A basszusgitárral már megint megvettek kilóra. Nem rossz, bár, ahogy Nascence mondja, tényleg nem hoz sok újat. Az ének átlagon felüli.
Én nagyon szeretem a Deathet (a korait és a későit is), azt viszont nem nagyon szoktam leírni látni sehol, hogy Paul Masvidal és Sean Reinart belépése után alakult át zeneileg a banda. Ők szerényebbek annál, hogy ezt bármikor is szóvá tették volna, a rajongók meg sokmindent nem szoktak, vagy nem akarnak észrevenni. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy ők ketten tanították meg Chuckot, hogyan is kell tech death metalt játszani. Ez, amit itt hallunk, a Masvidalék belépése előtti Death 100%-os lekoppintása. Nem rossz, de meghagyom a műfaj nagy rajongóinak. Ha azt szeretem, akkor erre miért adok csak 7 pontot? Hát azért, mert nekem a régi Death hangzásvilágával kellenének ezek a dalok. A Pull The Plug hangzása ugye nem ilyen pl...
Rém bizarr egy szarság, de azt nem veszem be, hogy ez effekt nélküli torokhang :-D
Egy újabb darab a sorban, semmi több.
A vallással kalpcsolatos lidérces illúzióik megmosolyogtatók... A hangzás állati jó - ez tény... Engem a metalt lazító átkötések mindig szórakoztatnak, szóval azoktól csak jó lehet az összkép számomra, de hogy egy ilyen keresztényellenes szarra többek között én adom a legjobb pontot, azért elég groteszk :-). Bár hiányzik sokszor belőle az egység érzése, nekem tetszett időnként.
Voltak részek, amik tetszettek, de az ének rém fárasztó, egyrészt az egysíkú hörgés, másrészt az szövegritmizálás fantáziátlansága miatt. A (gép)dobot meg érdemes lenne olyan emberre bízni, akinek vannak is fogalmai a dobolásról, mivel időnként egyszerűen nem értettem, hogy mi szól. Mindezek ellenére a végére némi furcsa ráhangolódást éltem át.
