Hát végre eljött ez a nap is. Heteken át annyira vártam már a Heidenfestet, hogy a nagy igyekezetben, aztán a jeles napon majdnem elfelejtettem elmenni. Ugye a hosszúra nyúló előjáték veszélyei… Azért időben észbe kaptam és máris egy Suzukiban találtam magam három metallat társaságában és már üvöltött is a bemelegítő. Amiről gőzünk sem volt, hogy mi az. Mindegy, minden új számnál rátippeltünk a Manegarm-ra, de egyik sem jött be. Ez volt ám a fraudi elszólás! Kicsit késve érkeztünk meg a Diesel elé, de persze annyira nem, hogy a sor vége még mindig a lépcsőn kígyózott. A bejárat előtt gáláns módon szétszórt sörös dobozok mennyiségéből arra következtettünk, hogy odabent azért lesz népsűrűség, és nem is lőttünk nagyon mellé. Már a kezdő csapat alatt közel teltház volt.



 A Manegarm nálam utoljára úgy nyolc éve, a Havets Vargar megjelenése környékén pörgött utoljára, szóval meglehetősen kíváncsi voltam, hogy mit fog nyújtani a folkos, dallamos blackben utazó csapat. Hát maximumot! Bemelegítő / kezdő zenekartól idegenül iszonyatosan nagy energiákat mozgattak meg. A produkció feszes volt, a hangzás teljesen rendben és a későbbiekben fontos szerepet betöltő Janne Lijeqvist szeméjében a csapat udvari bolondja is kitett magáért. Amikor nem hegedült az úriember, akkor ugrált, pörgött, fel-alá rohangált, majd a legnagyobb őrjöngésből egy pillanat alatt ismét mesteri pontossággal hozta a folkos dallamokat. Olyan elánnal tolta végig a bulit, hogy a vonóján közel az összes lófarok elszakadt. Ha még 1-2 számot játszaniuk kellett volna, biztosan már a fával húzta volna a talpalávalót. Kezdésnek méregerős volt a produkció, a közönség is azonnal 200%-on teljesített, pedig hol volt még az este vége! A feszes és profi vezényletnek köszönhetően hosszas búcsúzás, ráadásszám nuku, viszont az átszerelés gyorsan és gördülékenyen lezajlott és épphogy megkaptuk a győri egyetemista pultoslánytól a sörünket, máris felcsendült a Catamenia első akkordja.



A Catamenia is azon zenekarok közé tartozik, akiket kb. tíz évvel ezelőtt szarrá hallgattam. A Halls of Frozen North és a Morning Crimson egy nagyon erős B+ kategóriás csapat képét festették akkoriban, amit szép lassan leamortizált az ötletekből kifogyó csapat. Az utolsó kenetet pedig, az idei The Time Unchained-del fel is adta magára a csapat. Sajnos úgy gondolták, hogy a fesztiválos rövidített fellépésük alkalmával be is mutatják friss művüket, ami teljesen rossz húzásnak bizonyult. Sehol egy száguldás, sehol a korai anyagok agresszivitása. Helyette kaptunk love metalt csak úgy HIM módra, meg ötlettelen, fáradt trendi károgós / tisztaénekes unalombombákat. A közönség lendülete is inkább még a várakozáson felül teljesített Manegarm adta energiákból táplálkozott. Így a teljes csalódottságtól vezérelve inkább átnyálaztuk az előtérben helyt kapott merch. pultot. Bocs srácok...



 Az Equilibrium szórakoztatóra, itt-ott metalpolgárpukkasztóra sikerült idei Sagas albuma okán igen csak kíváncsi voltam rájuk. Bíztam benne, hogy ha jó lesz a hangzás, akkor nagyon nagy hangulatot fognak hozni a srácok és basszeros csaj. Na igen. És akkor az est folyamán első ízben érezhetővé vált a turnézáró hangulat, és hogy lassan el fog szabadulni a pokol a színpadon. Ennek első megnyilvánulása az volt, hogy a három srác fekete egyen boxeralsóban lépett a színpadra, míg az igen csinos basszeroslány trikó – bugyi kombinációban. Bizony! Szerintem nem volt ember, aki az első pár számukra odafigyelt volna. Első sor nem maradt szárazon az biztos! Miután végre le tudtuk venni a tekintetünket a piros pöttyös franciabugyiról észrevettük, hogy zene is van. Először is a dob samplerröl jött, másodszor nem volt túl jó a hangzás, nagyon nehezen lehetett kivenni a csapat zenéjének szívét – velejét adó szintitémákat, fúvósokat és tangóharmonikát. Így javarészt maradtak az alapokat adó ritmusgitárok, amik kimerültek a galoppozásban. Na azért nem volt vészesen nagy gond, bőven lehetett élvezni a produkciót, csak mondjuk, aki nem ismeri a számaikat, annak bizony a tümdürüm-tümdürüm tempón kívül nem sok jött le a produkcióból. És igen! Az egyik szám erejéig első ízben felkerült a színpadra az örökmozgó Janne is az elektromos hegedűjével és egy friss vonóval, hogy ismét emelje az est fényét. Újfent pörgés, ugrálás, fejrázás és végre hegedű, amit hallottunk is. A koncert kétségtelenül egyik legnagyobb pillanata az volt, mikor felcsendült az Unbesiegt mézédes hawaii kezdődallama. Teljesen megőrült a tömeg és még a karzaton is mindenki ugrált, üvöltött! Aztán a backstage-ből egyszer csak, nagy vigyorgások közepette, felvonatozott a többi zenész a színpadra, amibe pár kör erejéig az énekes srác is bekapcsolódott, majd ahogy jöttek, le is vonultak. Viszont egyszer minden jónak vége szakad és az Equilibrium legénysége is kérlelhetetlenül, és villámgyorsan elhagyta a színpadot, hogy megkezdhessék a szakemberek az átszerelést.



 Az Eluveitie, mindenki kedvence, a friss anyagukkal nagyon nem lopta be magát a szívembe. Nekem nagyon gyanús volt ez a folkkal kevert metalcore jellegeket is magán viselő modernebb metaljuk. Szerencsére a koncert kellemes meglepetést okozott. Már maga a látvány is őrületes volt, amint 9-10 zenész birtokba vette a színpadot, mindenféle népi hangszerekkel felszerelve. Volt itt minden. Tekerőlant, fuvola, hegedű és valami népi húros cucc is, aminek a nevéről gőzöm sincsen. A számaikat a fent említett problémám miatt nem ismerem igazán, így szinte friss fülként szállt a csapat harcba elkárhozott lelkemért és végül is sikerült megmenteniük. Nem is tudom, hogy szavakban hova lehetne fokozni innentől a hangulatot. Tényleg őrület volt. Szerencsére a kiegészítő hangszerek náluk nagyon kellemesen, tisztán kivehetően szólaltak meg. Na és a szőke freak Janne ismét felkerült a színpadra, hogy duettet hegedüljön az Eluveitie hegedűslányával! A koncert lassan átfordult egy furcsa szürreális össznépi örömünnepbe, amit a közönség oltári nagy ovációval és éljenzéssel hálált meg a csapatnak. A fellépésre kétségtelenül a koronát az tette fel, amikor a hegedűslány kíséretében előkerült a Primordial dobosa és énekese is, akik már nem fértek a bőrükbe a backstage-ben és duettet énekelve előadtak egy ír népdalnak tűnő nagyon kellemes, enyhén szomorkás számot.



 Hát bizony ez a kis előjáték maximálisan felhúzott az általam leginkább várt koncertre és nem is kellett sokat várni a csodára, pillanatok alatt deszkákra lépett a Primordial teljes legénysége és belekezdtek a hétmázsás programjukba. A Primordial azon kevés zenekar közé tartozik, akik albumon is ugyan olyan súlyosak, mint élőben és akárhányszór képes vagyok őket megnézni. Vagy nézőponttól függően fordítva is igaz a megállapítás. Nincs jó szó erre a zenére és arra, amit ez a fellépés adott. Teljes katarzis volt és csak olyan dolgok jutottak az eszembe, hogy ez a zene maga a tiszta őserő, a földanya, a kezdet és vég, a pogány természettel eggyé váló emberi lélek manifesztációja! Remegett a terem, ahogy együtt üvöltöttük Alannel a „sing, sing, sing to the slaves, sing to the slaves that Rome burns” sorokat. Alan szeme ismét szikrákat szórt és totális beleéléssel, nagy kézmozdulatokkal tolmácsolta a szövegeket. Fel-alá rohangált, és egymaga volt a közvetítő, a futár vagy a hírvivő, aki a kapcsolatot megteremtette a közönség és a saját zenéjükbe elmélyedt, más szférákban járó zenésztársak között. Aztán egyszer csak eltűnt és csak a hangja jött valahonnan. Miközben a gitárost figyeltem, a túloldalon beugrott szörfözni a tömegbe és onnan énekelt. Hihetetlen volt nézni, ahogy egy rövid kört megtesz, majd visszakerül szépen a helyére! Szerepéből csak az ismét a színpadra felrohangáló, szemeteszsákkal és wc papírral kidekorált, léggitározó „idegen elemek” mozdították ki, amit már ő sem bírt elviselni és harsányan röhögött hátat fordítva a közönségnek.



 Az est utolsó fellépője a hazánkban töretlen népszerűségnek örvendő Finntroll pogány-polka vikinglakodalmas hordája volt. Na ők ismét perifériára szorultak nálam, úgyhogy az eddigi eseményektől már teljesen kiégve kicsit elmentünk sörpultozni meg beszélgetni. Nagyjából a koncert felére értünk vissza, amikor is már javában állt a bál az Eluveitie 9-10 embere a színpadon kutya füle volt ahhoz képest, ami látványban a Finntroll vége felé várt minket. Szerintem roadostól, zenészestől, busz söfőrőstől mindenki felvonult, talán csak a nézősereg első sorában lehetett nagyobb a tumultus. Lassan maga a zene már csak másodlagos szerepet töltött be és kezdetét vette a több számon át tartó partyzás, búcsúzás a turnétól és a kiváló közönségtől. Volt minden, partvis léggitár, sörrel locsolás, dobálózás, fekete harisnyából és egy sörös dobozból összetákolt UFO betörőmaszkos Equilibrium tagság, tejszínhabfújkálás. Szegény Finntroll énekese az egyik szám végére már teljesen úgy nézett ki, mint a Michellin gumiemberke, úgy telefújta a német basszeroscsajszi tejszínhabbal. A maradékot meg megkapta a közönség! Gőzöm sincs, hogy mit és hogyan zenélt a Finntroll, szerintem már ők sem figyeltek oda, csak az ökörködés ment, mi pedig dőltünk a kacagástól! Tökéletes lezárása volt ez az össznépi finálé mind a mai koncertnek és valószínűleg az egész nagysikerű koncertsorozatnak.

 Koncertek előtt, után és közben is nagyon közvetlen módon, minden pózerságtól mentesen, szinte az összes csapat előjött a backstage-ből és a kinti sörpultoknál, merch.padoknál, vagy éppen a közönség soraiban akárkivel lehetett koccintani, beszélgetni, fotózkodni. Igazán különleges és egyedi estének lehettünk tanúi, nagyon sajnálhatja aki bármi okból kihagyta ezt a koncertet, mert még egy ilyen nem lesz, az biztos! Örülök, hogy részesei lehettünk ennek a záróakkordnak, ami tele volt meglepetésekkel, végletekig feszített örömzenéléssel és egy nagy rakat őrülettel!