A bécsi Viper Room nincs messze a már jól bejáratott Arena-tól, de hála a belváros utcáit eltömő autótengernek, még azon is túl, jó húszpercnyi gyalogútra a helyszíntől, egy szupermarket parkolójában találtunk csak olyan helyet, ahol nem kellett borsos eurókat kicsengetni a parkolási díjért. Maga a klub egy ételbár melletti kapualjból nyílik, sok lefelé vezető lépcső után értünk a koncertterembe, mely félköríves mennyezetével, kialakításával leginkább a Süss Fel Napot juttatta eszembe, a retyó pedig a korzón helyezkedett el, félmagasságban a pince és az utcaszint közt. Méretét tekintve nem nagy hely, a színpad is inkább csak egy kisebb emelvény. Talán két-, háromszáz fő befogadására alkalmas, de sokat mondok, ha húsz-harmincnál többen lézengtek itt aznap este.

Az előzenekarokra nem szeretnék túl sok szót vesztegetni, általában megnézek mindent, amit lehet, de ez a négy büntetőbrigád nemhogy stílusilag egyáltalán nem illett ide, de ráadásul egyenesen pocsék volt, úgyhogy inkább visszamentünk az utcára, és a szomszédos csehó előtt sörözgetve ütöttük el az időt. Így legalább el tudtuk kapni pár fénykép erejéig Mike Browningot, aki a kevés érdeklődő ellenére is lelkesen és kedvesen állt rendelkezésünkre, láthatóan örült, hogy felismerték, s örömmel dedikált. Azt tudni kell, hogy nem egy eredeti felállású Nocturnus turnéról van szó, mivel a többieket nem nagyon érdekelte a dolog; csak Mike adott elő az After Death-es zenészkollégáival pár olyan számot, amit anno saját maga írt, vagy legalább társszerzőként jegyez; azaz hét dalt a The Key lemezről, a Morbid Angel Abominations Of Desolationjéről pár klasszikust, s ha már itt voltak, akkor az After Death-től is egy-két dalt. Mikor végre eltakarodott a support kezdetét vehette a főattrakció beállása, és a Lake of Fire első taktusaival vette kezdetét az, amiért igazából jöttünk. A nem túl tiszta hangzás ellenére – a szintetizátor a többi hangszertől eléggé elkülönülten szólt, és egy kicsit kásás is volt az összkép – a majd’ húsz éves Nocturnus dalok még mindig árasztották azt az egyedi, okkult sci-fi hangulatot, ami csak a Nocturnus-ra jellemző. A Standing in Blood, Neolithic, Undead Journey még a körülmények és a csúnya szóval élve bérzenész kíséret ellenére is árasztotta a mágikus hangulatot. Ez a tény, és a koncert családias jellege egy egészen speciális légkört hozott létre, melyet kicsit leültetett az ekkor sorra kerülő After Death blokk. Az AD szerzemények amúgy nem állnak távol a Nocturnus világától, de azt a szintet a Star Chamber of Isis és társai nem érték el sem lemezen, sem élőben. A közönség udvariasan, visszafogott tapssal fogadta őket és az önmagát elemében érző golyóforma kopasz gitáros bohóckodása és ostoba pózolása is csak elnéző reakciókat váltott ki. Amúgy a banda kiállása elég vegyes volt; a zenebohócot leszámítva a többiek szigorú átéléssel és alázattal kezelték a Nocturnus dalokat, Mike meg látható tűzzel és szenvedéllyel dobolt, néhol még a szeme is fennakadt az átszellemültségtől. Összesen talán három-négy AD dalt adtak elő, ezeket mindenki türelmesen végighallgatta, hogy aztán a Droid Sector és a Destroying The Manger hallatán újra felforrjanak a kedélyek. Mind a színvonalban, mind a közönség reakcióiban le lehetett mérni a különbséget. A Morbid Angel Chapel of Ghouls-a és az Angel of Disease alatt pedig teljesen elszabadultak az indulatok; az eufória tetőpontját jelentő Before Christ After Death lecsengése után pedig azzal a tudattal vághattunk neki a visszaútnak, hogy summa summarum, jó volt hallani élőben ezeket a klasszikus dalokat, ha ilyen körülmények közt, hát ilyen körülmények közt.