A brit Threshold kiválóan sikerült idei Dead Reckoning lemezének Európa-turnéjának állomásai közé szerencsére hazai dátum is került. Nem volt kérdés, hogy ott a helyem (aztán majdnem kudarcba fulladt a dolog családi program miatt).


Ennek (és a vasárnap délutáni a főváros felé tartó viharos széllel párosuló forgalomnak) köszönhetően sajnos az oszták Serenity előadását pont lekéstem, pedig ismerőseim szerint kellemes hallgatnivaló volt vokálokkal bőven megtámogatva. Legközelebb remélem találkozunk.

Másodikként a finn Machine Men lépett az A38 színpadára. Úgy fél órában mutatták be műsorukat. Ők nem először jártak nálunk, a Sonata Arctica-val korábban már láthatták páran a csapatot. Az énekes Antony hangja (és termete) alapján Bruce Dickinson testvére is lehetne, kinézete alapján viszont inkább egy Love-metalos csapatba is illett volna. A csapat korrektül játszottak, láthatóan élvezték a koncertezést.


Nagy valószínűséggel jobbára a friss lemezük dalaiból válogattak, de játszották a Scars & Wounds-t is, ami a 2003-as bemutatkozó lemezük címadója. Az öttagú csapat kihasználta a rendelkezésükre álló teret, nem szántooták éppen fel a színpadot, de nem is nyújtottak statikus látványt. A szólógitáros (engem a Junkies énekes Szekeres Andrisra hasonlító) nyomult még leginkább. Zenéjüket leginkább a heavy metal kategóriába lehetne helyezni, amin nyilvánvalóan nyomott hagyott nemzeti hovatartozásuk (értsd: finnek), de nem a folkos, hanem a HIM-féle, kissé gótos árnyalat. Egyszer szívesen megnézném Őket hosszabb programmal is.

Az átszerelés nem nyúlt túl hosszúra, s a színpadra lépett az este legagresszívebb zenében utazó csapata, a norvég Communic. Na, Őket már hallottam korábban lemezen és tudtam, hogy a zenéjük leginkább a Nevermore-hoz hasonlítható, az viszont meglepetésként ért, hogy mindezt trióban adják elő. Az előzenekarok közül rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, függetlenül attól, hogy zeneileg kevés közük van a brit progrock főbandához. Nekik is úgy háromnegyed óra körüli játékidő állt rendelkezésükre, ami elég intenzívre sikerült.


Az énekes-gitáros Oddleif Stensland hangja eléggé Warrel Dane-es, talán nem annyira technikás, de így is le a kalappal előtte, mint ahogy a ritmusszekció előtt is. Erik Mortensen bassszer és a még szinte tini Tor Atle Andersen dobos olyan alapokat rakott Oddleif alá, hogy nem lehetett hiányérzete a durvább zenék kedvelőinek. A buli elején a gitárral akadt némi probléma, de szerencsére nem tört meg a lendület, sőt. Azt hiszem, nyugodt szívvel nem mernék dalcímekkel dobálózni, de mindenesetre nem árt közelebbi ismeretséget kötni a csapat lemezeivel.

Mire az átszerelés besfejeződött a terembe is elég sokan lettünk. Nem bocsátkoznék becslésbe a nézők számát illetően, mivel a színpad előtt sikerült helyet foglalni és nem hátrafelé tekintgettem.
Az introval akadt némi probléma, de aztán sikerült kiküszöbölni a dolgot és nagyjából 22:30 tájt a színpadra lépett a Threshold. A csapatban jelenleg a régi-új énekes Damian Wilson látja el a frontemberi teendőket, mivel a lemezfelvétel után és a turné indulása előtt Mac távozott a bandából. Mindenesetre szerencséjük volt, hogy ilyen könnyen tudták pótolni.


Sajna legutóbb nem láttam a budapesti fellépésüket, így viszonyítani sem tudom a két dalnok élő teljesítményét, de szerintem Damian jól látta el a feladatát és a csapaton sem látszott, hogy megviselte volna Őket különösebben a váltás. Igazán jó formában voltak, amellett, hogy fantasztikus zenészek, még színpadi show-t is bemutattak. Pedig amikor a színpadra léptek elég átlagos figuráknak tűntek. Aztán elkezdtek játszani és egészen belejöttek a mókázásba is. A turnégitáros Pete Morten, ráadásul egész metalos pózokat nyomott, szélesterpesz, miegymás.


Rögtön az új lemez (Dead Reckoning) nyitónótájával, a Slipstream-mel kezdtek, majd ugrás a 2004-es Subsurface lemezre és jött a Pressure és a Mission Profile kettős. Eleinte Damian kissé félénk(?) volt vagy legalábbis a nóták között pár köszönömön kívül nem sokat hallottunk. Aztán belejött, ahogy a közönség lelkesedése is emelkedett.
A buli tényleg lemezbemutató volt, mert a Dead reckoning kilenc nótájából hatot hallhattunk is. Volt még a Hollow, az Elusive, a One Degree Down meg a himnikus Pilot In The Sky Of Dreams, ja és a ráadásban még a This Is Your Life c. slágernóta (ha esetükben beszélhetünk ilyenről).


Megidézték még néhány lemezüket (van miből válogatni szerencsére), játszották az Exposed-ot az Extinct Instinct-ről, a Hypothetical-os Light and Space-t, majd a főműsor utolsójaként a Fragmentation című csodát a Critical Mass-ról. Ebben aztán vokáloztak bőven. Nem annyira egyedi, hogy egy csapatban többen is vokáloznak (netán énekelnek), de itt mintaszerű volt, ahogyan a dalok énektémáit nyomták. Emellett végig vigyorogták, vidámkodták a koncertet, amiben Johanne James dobos járt az élen, de Steve Anderson basszusgitáros meg Karl Groom is kivette a részét. Egyszóval nem egy beborult zenekart láthattunk a színpadon.


A Fragmentation után levonultak, majd a lelkes biztatásra előbb Damian tért vissza kis közönségénekeltetésre (Get out Demons, get out!) és jött a Sanity's End. A végén búcsúzás. Majd némi követelés után még egyszer visszajöttek egy nóta erejéig.
Nekem leginkább a Fagmentation tetszett, meg a második ráadásként játszott This is Your Life.


A srácok nagyon nagy örömmel jöttek vissza a második ráadásra is. Majd a nóta végén Damian egy sörrel a kezében köszönte meg a lelkes fogadtatást, majd leugrott a színpadról és már ment is dedikálni.

Köszönet a LiveSoundnak, hogy ott lehettem!