A Mastodon és a Gojira korunk két legmeghatározóbb metal zenekara, nemcsak népszerűségük miatt, hanem egyediségük és magas minőségi faktorral bíró anyagaik miatt is. Arról nem is beszélve, hogy mindkét zenekar páratlan élményt képes élőben nyújtani. Az, hogy a Concerto elhozta mindkét bandát ilyen rövid időn belül egymáshoz képest, több mint ajándék! Már most nagy gondban lennék, ha el kellene döntenem, kinek adnám az év koncertjéért járó trófeát…

A Gojira, akárcsak a Mastodon, azért is emelkedik ki számos más mai zenekar közül, mert amellett, hogy a metalt ereje teljében, mindent lehengerlő mivoltában tálalja, valami újat, valami izgalmasat, valami csak rá jellemzőt alkot, és zseniálisan fogós dalokká gyúrja az ötleteit. Ha még hozzátesszük, hogy mindezt abszolút professzionális módon elő is tudja adni a közönségnek, akkor kész is a „naggyá válás” receptje.


A franciák másodjára tisztelték meg a budapesti közönséget (először a hajón lehetett őket elcsípni), és sokan voltak rájuk kíváncsiak. Joe Duplantier szerint a Track kevésbé romantikus, mint az A38-as hajó – a sugárút miatt –, de egy bestiális koncert lebonyolítására tökéletesen alkalmas. Az estét azonban nem Duplantierék, hanem az iszonyatosan súlyos Omega Diatribe nyitotta meg, ami remek választás volt. Bár én nem hallgatok otthon Meshuggah-féle zenét, se djentet, a fejet letépő, ultrasúlyos, monstre riffekkel mégis meggyőztek a fiúk élőben, és rendesen bemelegítették a nézőteret is. Nem volt mellébeszélés, az általuk poliritmikus groove metalnak nevezett műfaj teljes mélységében megmutatkozott. Szakítottak a gitárok, akik pedig nézték őket, elismerően bólogattak. Ha a fenn említett „receptet” veszem alapul, a témák fogósságát, agyafúrt jellegét kellene valahogy jobban előcsalni a hangszerekből, hogy ne csak a súlyosság taglózza le az embert, hanem a mellette érvényesülni hagyott megkapó ötletek is, hogy az egyéniség minél nagyobb mértékben járja át a zenét, és hogy a végeredmény minden kétséget kizáró legyen. Talán árulkodó jel az, hogy a következő lemezükről eljátszott új dal tetszett a legjobban a színpadra vitt repertoárból. Szathmáry Ákos bőgőst ki kell emelnem, a játéka igazán elsőrangú, a hangszere úgy szólt, mint egy dúvad, kristálytisztán lehetett hallani minden megpengetett hangot, el is csodálkoztam, milyen erővel képes a témáit megszólaltatni. Komáromi Gergely énekes extrém vokálja illik a zenéhez, annak ellenére, hogy a megszokottól eltérő jellemvonással nem rendelkezik, a megjelenésével ellentétben. Őt érdemes közelről is szemügyre venni, mert roppant bizarr, különleges figura, ami a színpadon mindenképp előny. Csak úgy vonzza a közönség tekintetét.


Az Omega Diatribe erős kezdése után fél óra átszerelés következett, a metalosokat szándékosan idegesítő zenei aláfestéssel, hogy aztán még nagyobb legyen az öröm, amikor a Duplantier fivérek csapata végre belekezd az Only Pain mesteri riffjébe.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy eldobtam az agyam az első másodperctől kezdve, ezek a dalok döbbenetes vehemenciával gyalulnak élőben, az ember erei szinte forrnak minden ismert és agyonhallgatott téma hallatán. Ijesztő precizitás, bámulatos hangzás, remekül hallható ének, iszonyatos energiaáramlás, pulzáló ütemek… Ha kényszerítve lennék, se tudnék belekötni ebbe a koncertbe. Persze, nyafoghatnék, hogy a Pray és a Low Lands nem szerepelt a szerda esti programjukban, de nem elégedetlenkedem, hiszen a szenzációs Magma lemezről öt dalt is hallhattunk, legnagyobb örömömre. És akkor még nem említettem az olyan mindent elsöprő tételeket, mint a L’Enfant Sauvage, az Oroborus, a The Heaviest Matter of the Universe, a roppant hangulatos Flying Whales, vagy a nyakatekert Toxic Garbage Island. Felfoghatatlan, micsoda súlyos, földbedöngölő, falhoz szegező tételekkel bizonyították, mekkora elementáris ereje tud lenni a metal zenének. Joe Duplantier szimpatikus, hétköznapi kinézete ellenére is maga volt Zeusz minden villámával és mennydörgésével, minden pengetése egy-egy istencsapásként hatott, Christian Andreu játékával együtt, teszem hozzá. A közönség is forrongott, egy adott pillanatban a hátam mögött óriási masszaként kavargott a tömeg, csak úgy szikrázott az emberekből az elektromosság!